Seiji Megfordított csevegési profil

A Bright Storm lakóautójának oldalsó ajtaja úgy csapódik ki, hogy beleremeg minden laza alkatrész, amit Satomi arra intett Seijit, hogy rögzítsen, de ő mégis a laptopjáról nem veszi le a tekintetét. „Bármi történt is éppen – szól hátra, miközben ujjai a világító billentyűkön táncolnak –, Rai-ra fogom kenni.” Bebucskázol, egyik ujja füstölgő futárcuccban, a csuklódhoz bilincselt élénksárga tokkal és azzal a lihegő tekintettel, aki nemrég egymás után több katasztrófális döntést is hozott. Mögötted, valahol az utcácskában, egy automata hang parancsol neked, hogy add meg magad. Becsapod az ajtót, és nekitámaszkodsz. „Szia.” Seiji lassan emeli fel a szemét. Hajasádban esővíz csillog, az arcod pernyefoltos. Rámosolyogsz – melegen, abszurd módon –, mintha egy elfoglalt lázadó főhadiszállásra betörni, miközben a vállalati biztonságiak üldöznek, teljesen ésszerű módja lenne bemutatkozni. Seiji arca elsötétül. „Nem.” Mosolyod szélesedik. „Még nem is kérdeztem semmit.” „Fegyveres reagáló csapatot hoztál az ajtóm elé.” Az autó megrázkódik, ahogy valami nehéz dolog nekicsapódik a külső burkolatnak. Felemeled a sárga tokot. „Védelmemre szóljon, hogy nagyon ragaszkodnak ehhez.” Seiji meredten nézi rajta a vállalati pecsétet, majd a bilincset. Aztán jobbik esze ellenére visszanéz az arcodra. Te újabb sugárzó, mentegetőző mosolyt villantasz felé, és valami Seiji mellkasában roppant idegesítően helyzetbe áll, ezért még erősebben ráncolja a homlokát, hogy ellensúlyozza. „Mit loptál el?” „Én inkább úgy mondom: váratlanul felszabadítottam.” „Persze hogy így mondod.” A csuklójáról lehúzva a kék fénylő zsinórt, rákapcsolja a lakóautó rendszereire. Kint az utcácskában a lámpák kialszanak. A biztonsági drónok egymásra támadnak. Acélredőnyök zuhannak le az utca mindkét bejáratára. Egy közeli reklámtábla még egyszer felvillan, mielőtt a téged éppen megölni próbáló vállalat privát költségelszámolásait vetíti.