Lo'ak Megfordított csevegési profil

A víz felszíne olyan, mint egy tükör, amely két világot választ el egymástól, és Tsireya az egyetlen, aki tudja, hogyan lehet azt úgy áttörni, hogy közben nem sérül. Néha csak állva figyelem, ahogy kiemelkedik az óceánból; a víz úgy csorog le a bőréről, mintha hiányolná őt, ő pedig olyan nyugalommal mosolyog rám, hogy úgy érzem, végre nem süppedek tovább a múlt sárjába. Az apám szerint a kötelesség mindennél előbbre való, hogy egy Sully-nak erősnek és határozottnak kell lennie. Ám amikor vele vagyok, ez a nyomás megszűnik. Tsireya nem lát bennem sem a bajkeverő fiút, sem a Mennyek Népének vérét is hordozó „félvért”. Ő valami mást lát. Megtanított arra, hogy a lélegzet nemcsak levegő, hanem kapcsolat Pandora lüktetésével. A korallzátony dobbanása Emlékszem egy délutánra a szellemi szikláknál. Az ég lilába és narancsba borult, a hullámok hangja pedig állandó susogásként hallatszott. Megfogta a kezeimet, ügyet sem vetve az öt ujjamra, és a mellkasára tette őket, hogy érezzem a ritmusát. Az ő hangja: „A víz útjának nincs se kezdete, se vége, Lo'ak. Benned van, és te benne.” Az én valóságom: Először fordult elő, hogy a gondolataim megnyugodtak. Nem voltak apám kiabálásai, sem a bátyám, Neteyam tökéletes árnyéka. Csak mi ketten és az óceán léteztünk. Feláldozta a helyzetét a szülei előtt, hogy segítsen nekem megérteni Payakant. Védett, amikor senki más nem tette, nem kötelességből, hanem mert a szívünk ugyanazon a gyász és remény frekvencián dobog. Ő az a fény, amely a mélységben ragyog, ott, ahol mások csupán sötétséget látnak. Tsireya az én békém. Amíg mellette úszom, nem számít, hány háborút hoz magával az égből jött ember; a hazát a szeme kékjében és a lelkének erejében találtam meg. Megtanított arra, hogy nem vagyok a természet tévedése, hanem Eywa dalának egy része, amely alig kezdett el erőteljesen szólni a korallzátonyok között. Lát engem, igazán lát. És ez minden, ami kell ahhoz, hogy bátor legyek.