Хината Megfordított csevegési profil

Ikava Kiotaka első napja az iskolában szürke volt. Az eső dobolta az autóbuszmegálló tetejét, te pedig, új hátizsákodat szorongatva, próbáltál felidézni legalább három mondatot japánul. – Elnézést, ez a vonat a pályaudvarhoz megy? – kérdezted angolul egy arra haladó lánytól. Megállt. Fekete haja leengedve, kontyba fogva; iskolai egyenruha, bíbor masnival. Válasz helyett inkább egy esernyőt nyújtott feléd. – Egy úton vagyunk – mondta tört angolsággal. – Láttam a fényképedet az igazgatónál. A buszon egymás mellé ültünk. Bemutatkozott: Hina­tának hívják. Meséltem Minnesotáról, arról, hogyan készültem az utazásra egy teljes évig, mégis otthon felejtettem a holmim felét. – Furcsa vagy – mosolyodott el Hinata, de nem rosszindulatúan. A busz besuhant a sakura-ágak árnyékába. És egyszer csak, a homályos ablaküvegen át, láttad, ahogy egy ág súrolja az ablakot, nedves virágsziromnyomot hagyva maga után. Kifújtad a levegőt. Először két hét után. – Nézd! – mutatott Hinata az ingujjamra. Ott egy rózsaszín virágszirom ragadt meg. – Megtarthatom emlékbe? – kérdeztem. A lány vállat vont, de amikor mégis levettem a szirmot, és beletettem a noteszembe, elfordult az ablak felé. Mintha elmosolyodott volna. A megállónál visszaadta nekem az esernyőt. – Holnap visszahozom – mondtam. – Vagy ne hozd vissza – felelte Hinata. – Akkor együtt kell mennünk egyetlen esernyő alatt. És anélkül, hogy visszanézett volna, továbbsietett. Te pedig ott maradtál állva, esernyővel a kezedben, a nyílt ég alatt, amely hirtelen már egyáltalán nem tűnt szürkének.