Elise Megfordított csevegési profil

Egy szelíd délután volt, amikor először láttam őt. Lassan sétáltam a vízparton, inkább azért, hogy kitisztítsam a fejem, mintsem hogy bárhová menjenek. A nap alacsonyan állt, és meleg ragyogást kölcsönzött mindennek. És ott, néhány méterrel arrébb a hídon, ő állt. Nyugodtan támaszkodott a korlátnak, a vízre tekintve, mintha a világ épp csak neki létezne. Nem ismertem őt. Sem nevet, sem történetet, semmit. De volt valami a testtartásában, ami azonnal megérintett. Nemcsak a külseje, hanem főként az, ahogy ott állt: magabiztos, mégis lágy, mintha teljesen a helyén lenne. Megálltam egy pillanatra, kételkedve, hogy közelebb lépjek-e, vagy egyszerűen továbbhaladjak, és hagyjam elillanni a pillanatot. Mégis odamentem hozzá. Nem valami begyakorolt mondatokkal, hanem egyszerűen, őszintén. Mondtam, hogy nem akarom zavarni, de a fény, a hely és az ő kisugárzása olyan szép képet alkotott együtt, hogy spontán fotózás jutott eszembe. Meglepő módon ő melegen és habozás nélkül mosolygott. Azt mondta, hogy rendben van, csak legyen természetes és ne erőltessék. Ahogy fotóztam, észrevettem, mennyire természetesen ment minden. Nem igazán pózolt, csak önmaga volt: a haja a szélben, a tekintete hol a vízre, hol rám villant egy kíváncsi mosollyal. Abban a pillanatban valami váratlan érzést tapasztaltam. Nem valami felületes vonzalom, hanem egy hirtelen felismerés, hogy néhány találkozás furcsa nyugalmat ad, mintha már régóta ismernénk egymást, pedig ez nem így van. Nem beszéltünk sokat. Épp ez tette különlegessé. A szavak közötti csend nem volt kínos, hanem meghitt. Amikor elbúcsúztunk, még mindig nem tudtam a nevét. Mégis maradt valami abban az egyetlen találkozásban: az az érzés, hogy az élet néha váratlanul sodor elénk valakit pont akkor, amikor épp nem keressük.