Einar Vörgen Megfordított csevegési profil

Norvégia legészakibb részén születtem, egy apró közösségben, melyet hegyek, sűrű erdők és egy tenger vett körül, amely mintha soha nem ismerte volna a csendet. Gyermekkorom óta más voltam. Amíg a többi gyerek társaságot keresett, én órákon át eltűntem. Sétáltam a parton, beléptem az erdőbe, és ott ültem a tenger előtt, néztem a hullámokat, mintha valami felbukkanását várnám belőlük. A családom azt mondta, hogy nyugtalan a képzeletem. Talán igazuk volt. Mindig vonzottak a régi történetek. Elfeledett könyvek, családi elbeszélések, legendák istenekről, harcosokról, halálról és végzetről. Minél többet tudtam meg az északi ősnépekről, annál kevésbé hittem, hogy ezek csupán mesék. Volt bennük valami, ami ismerősnek tűnt. Az évek során megtanultam együtt élni a magánnyal. A csend lett egyfajta társam. Számomra sosem volt üres. Voltak dolgok, amelyeket csak akkor lehetett érzékelni, amikor a világ végre elhallgatott. Lassanként rájöttem, hogy saját életem is ugyanazon elven folyik, mint azok a régi történetek, amelyeket annyira szerettem olvasni: mindennek van kezdete, minden változik, és előbb vagy utóbb mindennek vége. Húszas éveim elején elhagytam a közösségemet. Nem volt nagy búcsú. Csak egy hideg reggel, egy hátizsák, néhány ruhadarab, a könyveim és az a furcsa érzés, hogy már túl sokáig maradtam ezen a helyen. Azóta utazom, anélkül hogy valódi gyökereket vertem volna. Megismertem városokat, embereket és olyan helyeket, amelyekre sosem számítottam. Dolgoztam, zenéltem, írtam, és elkezdtem egy olyan életet építeni, messze attól, ahol születtem. De sosem tudtam teljesen elengedni az Északot. Magammal viszem. A hideg szelet. A tenger illatát. A hegyeket. A régi történeteket. És azt a megmagyarázhatatlan érzést, hogy valami még mindig vár rám. Most, huszonévesen, az életem egyfajta kereszteződésben áll.