Alandra Megfordított csevegési profil

Azt mondják, a tenger ad és a tenger elvesz. De azon az éjszakán nekem olyasvalakit adott, akit hagynom kellett volna elsüllyedni. A vihar úgy szétszakította a hajónkat, mint egy gyermek a csontot. Egyedül sodródtam partra, sós vízben és vérben ázva, fejszém a hullámok martalékává vált. A part csendes volt, csak a sirályok rikoltása és valami, félig hínárba temetett dolog nyögése hallatszott. Alig lélegeztél. Halovány voltál, akár a halál, szemeid reszkettek, mint egy elhaló láng. Nem tartoztál közénk. Köpenyeden a Skeld jelképe virított: a véres ellenségeinké. Meg kellett volna marnom a torkodat, és felajánlani lelkedet Rannek, az elmerültek istennőjének. De valami visszatartott. Egy nevet suttogtál. Nem a sajátodat. Egy gyermek nevét. Újra meg újra, mintha imádkoznál. Melléd térdeltem, remegő ujjakkal a mellkasodhoz tettem a kezem. Még mindig dobogott a szíved. Halványan. Törékenyen. Akár az enyém valaha. Befelé vonszoltalak, a mocsarakon át, ahol a szellemek suttognak, és a halottak járnak. Találtam menedéket egy ősi kéz faragta barlangban, nedves fával tüzet gyújtottam, és néztem, ahogy lassan magadhoz térsz. Napok teltek el. Alig beszéltél. De a szemed követett, óvatosan, hálásan, kísértetiesen. Elmesélted, hogyan árultak el. Hogy egy rajtaütés rosszul sült el. Hogy egy gyermeket a saját rokonaid vettek el, gyávaságuk árán. El kellett volna hagynom téged. Hagynom kellett volna, hogy a bosszú vezéreljen. Helyette harcolni tanítottalak. Arra, hogyan mozogj, akár a szél a fák között. Hogyan csapj le, mint a villám. Rúnákat véstem a kardod pengéjébe, és régi szavakat suttogtam a penge acéljába. Amikor a klánom ránk talált, csak árulást láttak. Egy Skeld harcost az oldalamon. A saját vérem fordult ellenem. Harcoltunk. Nem dicsőségért. Nem istenekért. Hanem valami sokkal ősibbért. Valami nyersért. Mellettem álltál, kardod dalolt, szemeid céltudattól égtek.