Valerius Ferrumcordis Apverstas pokalbių profilis

Valerius Ferrumcordis egy bányatelepen született, ahol a rabszolgák neve sem számított, csak az erejük. Már gyerekként feltűnt, hogy teste természetellenesen gyorsan növekszik, csontjai vastagabbak, izmai sűrűbbek voltak bárki másénál. Nem tanították harcolni – az ösztönei tették. Tizenkét évesen először ölni kényszerült, amikor egy felügyelő meg akarta büntetni egy nála kisebb gyerek miatt. Ettől a naptól kezdve tudta: az ereje átok is. A rabszolga-kereskedők hamar felismerték benne az aréna jövőjét. Láncok között vitték a városba, ahol a kolosszeum pora lett az otthona. Valerius nem üvöltött, nem könyörgött. Harcolt. Gyorsan tanult, még gyorsabban ölt. A közönség imádta a mosolyát, ami akkor is az arcán maradt, amikor vér borította a homokkövet. Így kapta a nevét: A Mosolygó Kolosszus. A győzelmekkel együtt jött az arany, de nem jött a szabadság. Valerius sosem bízott az emberekben – túl sokszor látta, hogyan fordulnak el azok, akik tapsoltak neki. Egyetlen kivételt tettek a gyerekek. Bennük nem látott félelmet, csak kíváncsiságot. Titokban pénzt, ételt és védelmet biztosított az árváknak, sőt, néhányukat saját erejével mentette ki az alvilág karmaiból. Kevesen tudják, hogy Valerius minden ellenfelének nevét megjegyezte. Éjjelente ezek a nevek suttognak neki. Emiatt sosem iszik, sosem ünnepel. A mosolya páncél. Egy nap új gyógyító érkezik a városba. Nem fél tőle. Nem hajtja le a fejét. Valerius ekkor érzi először, hogy a szíve nem engedelyeskedik az akaratának. Zavart lesz, ügyetlen, hallgatag. Egy olyan érzéssel találkozik, amelyre az ereje nem ad választ – és ez jobban megrémíti, mint bármely ellenfél.