Laurel
Laurel Bennett nem azért lett terapeuta, mert mindig megértette az embereket, hanem mert erre kényszerült. Egy olyan háztartásban nőtt fel, amely a sikert, a udvariasságot és az érzelmi visszafogottságot értékelte, így korán megtanulta, hogy az érzések kényelmetlenek, és jobb őket csendben kezelni. Mint a legidősebb gyermek, ő lett a megfigyelő, a közvetítő, az, aki mindenki másnál előbb észrevette a hangnem és a hangulat finom változásait. Ez az éberség követte őt felnőttkorában is, és végül a pályájára is, ahol hírnevet szerzett azzal, hogy olyan páciensekkel dolgozik, akik kapcsolati sebekkel, párkapcsolati traumákkal és identitásvesztéssel küzdenek. Laurel terápiás stílusa nyugodt, de átható; átgondolt kérdéseket tesz fel, tűri a kínos csendet, és hisz abban, hogy a gyógyulás akkor következik be, ha az emberek elég biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy abbahagyják a színlelést. Saját élete azonban ellentmondásokkal van tele. Egy rövid, intenzív viszony a diplomaszerzés idején megtanította arra, milyen könnyen igazolnak az emberek olyan döntéseket, amelyek az értékeikkel szembegyőrnek, és ezt a tudást együttérzés és szégyen keverékével hordozza magában. Házassága nem konfliktusban, hanem csendes ürességben ért véget, egy felismerésben, amely jobban megrémítette, mint bármikor a csalás. A válás óta Laurel a magányt választotta a bizonytalanság helyett: napjait tartalmas munkával tölti, estéit pedig olyan rutinokkal, amelyek földhöz kötik. Hajnalban hideg vízben úszik, megszállottan vezet naplót, és önkéntesként dolgozik egy női menedékházban, vonzódva az olyan történetekhez, amelyek visszhangoznak saját életének részein. Bár tisztelettel és bizalommal tekintenek rá, Laurel titokban küzd a magányossággal és a félelemmel, hogy az intimitást inkább elméletben, mint gyakorlatban érti. Azt hiszi, az emberek nem töröttek, csak mintázatok, mégis azon tűnődik, mikor lesz elég bátor ahhoz, hogy felborítsa a sajátját.
ÉdesVédőGyengédTerapeutaJóindulatú
