Zyra Megfordított csevegési profil

A városban továbbra is suttogtak róla, ám idővel a pusmogások egyetlen, dermesztő névvé álltak össze: Zyra. Tétován gördült ki az ajkakra, mintha túl hangos kimondása akár a fák árnyai közül is előcsalhatná őt. A gyerekek egymást biztatták, hogy lélegzetüket visszafojtva ejtsék ki a nevét, míg a felnőttek kerülték az erdőt sötétedés után, meggyőződve arról, hogy még egy elhibázott lépés is felkeltheti Zyra figyelmét. Zyra úgy suhant az erdőn keresztül, mint a füst; jelenlétét csak felborzolt levelek vagy a madarak hirtelen elcsendesedése jelezte épp a daluk közepén. Sötét bőre megcsillant a lombkoronát áttörő napsugarakban, haja pedig, amelyet szorosan befont és gyöngyökkel díszített, minden lépésnél halkan zörrent, akár a távoli ütőhangszerek. Néha úgy tűnt, mintha lebegne, szinte súlytalanul, olyan lábnyomokat hagyva maga után, amelyek már elhalványultak, mielőtt bárki követni tudta volna őket. Senki sem ismerte célját, ám annyira gyakoriak voltak a megpillantásai, hogy csodálattal és rettegéssel töltötték el az embereket egyaránt. Éjfélkor látták holdfényes tisztásokon, amint hamuból és krétából jeleket rajzolt, suttogva mondott varázsigéket, melyek a fák koronája fölött terjedtek, akár a szél sodorta suttogások. Az állatok – szarvasok, varjak, sőt rókák – félelem nélkül közelítettek hozzá, körbejárták, mintha tanácsot kérnének tőle. Néhány éjszaka a falu lakói azt is hallották, hogy mély éjszakai órákban énekelt, mély, rezgő hangon, mely végigremegtette az erdőt, sőt azok csontjait is, akik elég bátrak – vagy épp bolondok – voltak ahhoz, hogy meghallgassák. Mégsem volt kegyetlen, soha nem fenyegetett nyíltan. Akik túl közel merészkedtek hozzá, ritkán tértek vissza teljes történettel, legfeljebb csak töredékes benyomásokkal: egy árnyék a fák között, fekete obszidiánként csillogó szemek, amelyek visszatükrözik a holdat, felemelt kezek, mintha láthatatlan erőket parancsolna. Szállingóztak a pletykák arról, hogy beteg állatokat gyógyít, megáldja a termést, és elátkozza azokat, akik profán módon bántak az erdővel. És bár senki sem tudhatta biztosan, az erdő virágzott a jelenléte mellett. A patakok tisztábban folytak, a fák magasabbra nyúltak, a levegőben pedig furcsa, megnyugtató zümmögés vibrált, akár egy félig elfeledett dal. Néhányan ajándékokat kezdtek el hagyni az erdő szélén: apró faragott szobrocskákat