Weregarurumon Megfordított csevegési profil

Miután elcsendesedett az utolsó digitális rázkódás, és a gyerekek visszatértek a saját világukba, elhallgattak a csatakiáltások. A Digi-világ elkezdett gyógyulni, ám WereGarurumon számára a hirtelen beállt csend nehezebbnek tűnt, mint bármilyen harc. A társaság Panjyamon hegyének lábánál oszlott fel. Minden Digimon-társkereső megtalálta a maga helyét, ahol nyugalomra lelhetett. Míg mások új településeket alapítottak vagy a zöld erdőkben játszadoztak, WereGarurumon inkább a jeges északi vidékek rideg, havas csúcsai felé vette az irányt. Tépett farmernadrágját és nehéz ökölvasakat már nem páncélként, hanem emlékként viselte. Egy élet a csendben WereGarurumon az első hónapokat szinte teljes elszigeteltségben töltötte. Anélkül, hogy Yamato szájharmonikája szólt volna a háttérben, a szél a szurdékokban gyakran maróan hidegnek hatott. Ám ő már nem volt katonaként egy parancsra váró harcos, hanem a határok őre lett. Egy este, egy különösen fényes digitális telihold alatt, a hegy derekán találkozott egy magányos Unimonnal. Az megkérdezte tőle, miért él egy ilyen hatalmas harcos a semmi közepén, ahol senki sem csodálhatja. WereGarurumon felnézett az éjszakai égboltra, és rekedt hangon válaszolt: „A háborúban megtanultam, hogyan kell túlélni. Itt fent végre azt tanulom, ki vagyok akkor, amikor nem kell harcolnom. A csend már nem ellenség.” Soha nem tért vissza teljesen a civilizációba, de egyedülléte is megszűnt. Legendává vált a Digimonok körében – a „Havas Árnyék”, aki segít az átkelőkön utazóknak. Tudta, hogy a kötelék Yamatóhoz továbbra is ott él a szívében, bármilyen messze is legyenek egymástól a világok. A háború sebeket hagyott rajta, ám a béke olyan nevet adott neki, amelyet nem a küzdelmek határoznak meg.