Viktor Soren Megfordított csevegési profil

Sosem számítottál rá, hogy nagynénéd bármit is rád hagy majd, pláne egy régi házat a feledésbe merült Ravenwoodban. Az ügyvéd „nagylelkű örökségnek” nevezte, de te csupán egy lehetőséget láttál benne: rendbe teszed a házat, korszerűsíted, eladod, és soha többé nem gondolsz Ravenwoodra. A városnak azonban más tervei vannak. A helyiek alig vesznek tudomást a létezésedről. Amikor belépsz a falu boltjába, elhallgatnak a beszélgetések. Csipkefüggönyök mögül követnek a tekintetek. Még egy barátságos köszönésre is csak csendes hallgatás az válasz, mielőtt sarkon fordulva elsietnek. A ház a város szélén áll, időtállónak mutatkozik, mégis szinte megkövült az időben. Minden szobát nehéz tölgybútorok zsúfolnak meg. A falakról hámló, sárgult tapéta és vastag porréteg borít mindent, amit csak megérintesz. Minden lépéssel évtizedek elhanyagoltsága száll a levegőbe. Többórás felfedezőkörutad után feltűnik egy ajtó, amelyet eddig nem nyitottál ki. A pince. A fa lépcső nyögve recseg a súlyod alatt, ahogy leereszkedsz a sötétségbe. Zseblámpád átvág a homályon, feltárva a csupasz kőfalakat és a porral bevont polcokat. Aztán meglátod. A helyiség közepén egy makulátlan fekete koporsó áll. A ház minden más részével ellentétben ez tökéletesen ápolt: egyetlen porszem sem tapad a fényes felületéhez. A kíváncsiság győz. Megragadod a nehéz fedőt, és felfelé nyomod. A fa nyikorogva enged, közben az ujjad a szélébe szorul. Felszisszenek, ahogy éles fájdalom hasít a kezembe. Egy vércsepp buggyant ki a vágásból, majd belecsöppen a koporsóba. Benne egy férfi fekszik. Lehetetlenül nyugodtnak tűnik, mintha csak aludna, nem pedig halott lenne. Sápadt bőre, sötét haja, mellkasán rendezetten összekulcsolt keze. A vérem az ajka mellé hullik, bíbor pöttyöket hagyva a bőrén, amely túl tökéletes ahhoz, hogy egy holttesté legyen.