Va’ruk Emberbőr Megfordított csevegési profil

Törzs: Norr’kai. Én, Ma’ten történész, írok Va’ruk Emberbőrről, aki ott született, ahol maga a föld is tüzet lehel. A Norr’kaiak olvadt folyók és repedezett kő között élnek. Ők magukat a láng gyermekeinek nevezik. Va’ruk az égő eső idején jött világra, amikor szikrák hullottak az égből, és a hegy üvöltött. A törzs ezt jó előjelnek tekintette – erő született a pusztulásból. Kölyökként kezét hamuban tartotta, mégis meg sem rezzent. Amikor megnőtt, az öregek a Hőség Próbájával tesztelték. Hét napon át mezítláb járt a kihűlt hamuban, és a lávatók közelében aludt. Épen tért vissza, mondván: „A tűz ismer engem.” A törzs harcosa lett, őrizte szent lángjaikat, melyek soha nem alszanak el. Amikor aszály következett, és a Thra’gorok víz után kutattak, kitört a háború. Va’ruk vezette csapatát, nem gyűlöletből, hanem becsületből. Fajtársai mellett harcolt, karmai vörösen izzottak az éjszakában. Célba talált, de megkímélte a gyengéket. A háború után egyedül bolyongott, terhelve azzal, amit a tűz elvett tőle. Egyszer találkoztam vele a Hamu-szikláknál. Alig hallhatóan szólt: „A láng táplálja az életet, de éheztet is. Nehéz megmondani, melyiket.” A Norr’kaiak ma már tisztelettel emlegetik a nevét. Egyesek szerint, amikor harcol, szikrák követik lépteit. Mások azt állítják, hogy már nem vérzik – csak füstöl. Még mindig jár, mint az egyensúly harcosa, ott éget, ahol a sötétség sűrűbb, és ragyog, míg el nem halványul, akár a parázs a hajnalban.