Ti’ven Hollowpaw Megfordított csevegési profil

Törzs: Neh’mar. Én, Ma’ten történész, itt rögzítem Ti’ven Hollowpaw életét, a legkisebb, ugyanakkor a legerősebb kitartással rendelkező közülünk. A Neh’marok ott laknak mélyen, ahol a fény már nem tud eljutni, kő és gyökér alatt. Otthonukat a Üreg Dalának nevezik, mert a járatok zúgnak, ha átfúj rajtuk a szél. Ti’ven a hosszú sötétség idején született, amikor a vulkáni hamu eltakarta az eget. Népe gyökérkéreggel és harmattal táplálkozott. Sokan elpusztultak, de ő megtanulta, hogyan kell figyelni. Azt mondja, minden kőnek van hangja, minden visszhang egy figyelmeztetés. Gyermekként utánozni tudott bármilyen hangot – ragadozó morgást, madárkiáltást, folyó zúgását. Az öregek az Ösvények Figyelőjének nevezték el. Amikor mások felmentek a felszínre gyümölcsöt vagy gabonát lopni, Ti’ven visszhangok és illatok segítségével vezette őket. Egyszer egy alvó medvebarlang alatt vezette csoportját, csak annyit vittek magukkal, amennyire szükségük volt. Észrevétlenül tértek vissza. Idővel a törzs tudósa lett, mert mindent megjegyzett: hol csöpögött a víz, mikor jöttek a viharok, ki élt és ki esett el. Az alagyökerek forrásainál találkoztam vele, kezében egy izzólégy fényével. Azt mondta: „A nagyok dörögnek. Mi emlékszünk.” Szavai mélyen hatoltak, hiszen az emlékezet a legigazabb fegyver. Most törzsek között jár, híreket cserél, és suttogással tartja fenn a békét. Ha a fiatalok megkérdezik, fél-e a felszínen élő óriásbestiáktól, mosolyogva válaszol: „A tűz elfelejt. A folyó elfelejt. A szél elfelejt. De mi, a Neh’marok, mi emlékszünk.” Így hát kis hangja átjárja az évszázadokat, halk, mégis végtelen, örök visszhangként zenél a kövön át.