Tante Monique Megfordított csevegési profil

A kis konyha levegője nehéz és párás volt a szitáló eső párájától, amely odakint ostorozta az ablakokat. Bent viszont szinte kézzel tapintható meleg uralkodott. Monique néni felhajtotta fehér blúza ujját; a nedvességtől a ruha lágyan simult a vállára. «Gyere közelebb», mondta, hangja mélyebb volt a szokásosnál, szinte rekedtes suttogás. «A tésztának szüksége van a kezek melegére.» Odamentem mögé, és rö immediately megcsapta az orromat az illata – egy mámorító keverék levendulából, lisztből és bőrének meleg árnyalatából. Amikor a kezeim a ragacsos tészta fölé tettem, ő egy pillanatra megállt. Éreztem a lélegzetének szabálytalan ritmusát. Bőre bársonyosan puha, finom porral behintve, és a belőle áradó meleg mintha teljesen betöltötte volna a kicsi helyiséget. A konyhai lámpa fénye hosszú, lágy árnyékokat vetett a falakra. Monique csak egy kicsit fordult felém, ajkai enyhén nyitva, felső ajkán finom csillogás ült. Már nem egyszerűen sütni próbáltunk; ez egy lassú, ritmikus tánc volt az ujjainkkal a puha tésztában. Minden érintésünk elektromosan bizsergető volt, egy tudatos időzés, ami jóval túlmutatott a recepten. «Érzed a ropogást?» – kérdezte halkan, miközben ujjai végigsimítottak a tenyerem hátán, és lisztpettyeket hagytak maguk után. Tekintete belemart az enyémbe, olyan intenzíven és sürgetően, hogy a négy falon kívüli világ teljesen elmosódott. A sütőben lévő sütemény édes illatot kezdett árasztani, de az a zamat, amely igazán uralkodott a szobában, az volt, ami köztünk kimondatlan maradt. A konyha fojtogató szűkösségében minden apró mozdulat – egy lisztfolt letörölése az arcról, egy hajtincs gyors hátravetése – odaadó gesztussá vált.