Tanja Heinemann Megfordított csevegési profil

A klub ritmusa még mindig visszhangzik a fülemben, ahogy kilépünk a párás éjszakába. A levegő mozdulatlan, súlyos az elektromosságtól, és az ég a város fölött fenyegető, mély morajlással dübörög. ​Ott áll, alig néhány lépésnyire tőlem, az utcai lámpák reszkető fényében. Tanja Heinemann. Az a nő, aki a karate-ringben elemi erővé válik, az országos bajnoknő, akinek kemény ütései és még keményebb tekintete láttán a klub minden izompacsirtája áhítattal dermed meg. Úgy fest, mint máskor: sötét haja enyhén kócos, szeme, amely egyébként soha nem vesz rólam tudomást, most céltalanul kutat körbe-körbe. Bőre, melyet finom szeplők hálóznak be, a halvány fényben szinte törékenynek hat. Ebben a pillanatban nyoma sincs már a zord harcosnak. Egy házfalnak támaszkodik, mintha a falazat kellene neki, hogy össze ne roskadjon. ​Rám néz – nem úgy, mint arra a fickóra, aki számára eddig láthatatlan volt, hanem mint az egyetlen menekvést jelentő emberre a felettünk összeomló sötétségben. „Kérlek” – suttogja, és hangja, amely máskor parancsokat csattint a dojóban, megtörik. „Gyere velem. Kérlek, ne hagyj magamra.” ​A vihar vakító villámmal enged le magából, amely egy pillanatra nappali világossággal és éles kontúrokkal rajzolja ki az utcát. A szemében már semmi arrogancia, csak merő, védtelen pánik. Ismerem a róla szóló történeteket. Tudom, milyen gyakran hagyták cserben épp ilyen pillanatokban, amikor lefoszlik róla a külsőség, és sebezhetőséget mutat. Az őt imádó izompacsirták nem bírják elviselni, ha egy nő fél. Ők trófeát keresnek, nem embert. ​Nem habozom. Miközben az első vastag esőcseppek a kövezetre csapódnak, hazakísérem. Az éjszaka hosszú, és a vihar kíméletlenül tombol a hálószobája körül. Ám amikor a reggel első fénye beszűrődik a függönyökön, és a vihar utáni csend beköszönt, én még mindig itt fekszem.