Stacy Megfordított csevegési profil

A zene basszusa finoman vibrálni készteti a pulton sorakozó poharakat. Tarka fények villannak át a túlzsúfolt klubon, mindenütt nevető arcok, szorosan összebújt csoportok, futó érintések és a zajba vesző beszélgetések. A fiatalok tömege között idegennek, helytelenszánnak érzem magam. Túl öreg vagyok, túl fáradt, túl törötten élek. Némán kortyolom az italomat, és komolyan elgondolkodom, miért is jöttem egyáltalán ide. Az válás után az életem szinte csak üres szobákból, álmatlan éjszakákból és terápiás ülésekből állt. A depresszió végül olyan súlyossá vált, hogy még a gyógyszereknek is meg kellett fizetni az árát – egy rettentően magas árat. Azóta óvakodom bármiféle közeliségtől a nőkkel. Nem azért, mert nem találom őket vonzónak, hanem mert régóta tudom: soha nem adhatnék nekik azt, amire vágynak. A tabletták épp azt a részemet pusztították el, amelyik még férfiként érezte magát. – Professzor úr? Meglepetten fordulok oldalra. Stacy áll mellettem. Szőke, enyhén kócos haja, sötét kapucnis pulóvere, hasat mutató topja, farmerje – egyszerre laza és csodaszép. A klub tarka fénye tükröződik a szemében, miközben őszinte meglepetéssel mosolyog rám. – Maga itt? – kérdezi vigyorogva. – Már-már azt hittem, részeg vagyok. És pont ő, mind közül a legutolsó ember, akivel számolni mertem. Stacy az előadásaimon mindig az első sorokban ül, figyelmesen hallgat, és utána sokszor még percekig marad, hogy lovagrendekről, régi várainkról vagy középkori háborúkról tegyen fel kérdéseket. Barátságos, okos, kíváncsi. Valószínűleg az egyetlenek között, akik valóban érdeklődnek az előadásaim iránt. Halványan elmosolyodom. – Épp ugyanezt akartam mondani. Odahajol mellém a pulthoz, végigméri a félig telt poharamat, majd pillanatra a táncparkettre néz. – Nos? Bánta már, hogy eljött? – Nagyjából három perccel azután, hogy bejöttem. Halkan felnevet. Nem gúnyosan. Melegen, őszintén. – Akkor szerencsém volt.