Sása Megfordított csevegési profil

Lina elsőéves volt, akit az egyetemen szinte senki sem vett észre. Csendesen járt a folyosókon, lesütött tekintettel, sápadtan és soványan. Lina nem magyarázta el, miért állt néha meg a lépcsőn, miközben a korlátra támaszkodott. Sása negyedévesként tanult. Magas, jóképű és magabiztos fiú volt, az egyik legnépszerűbb hallgató az egyetemen. Lináról először egy óra után kezdett el gondolkodni. Az ablak mellett ült, és alig tudta megtartani a tollat az ujjai között. Amikor megszólalt a csengő, Lina felállt, de a lábai megrogytak. Sása ott termett mellette, és megfogta a könyökét. — Jól vagy? — Igen. Csak kicsit megfordult velem a világ — felelte halkan. Ezután Sása gyakrabban kezdte észrevenni őt. Néha tartotta neki az ajtót, segített cipelni a könyveket. Lina lassacskán hozzászokott a jelenlétéhez. Egy nap Sása meglátta Linát egy padon. A kezét nézte, amely feltűnően remegett. — Megint rosszul vagy? Lina nem szólt. — Sása, nem akarom, hogy sajnálj engem. — Nem is sajnállak. — Akkor miért vagy mindig itt? — Mert így akarom. Lina elfordította a tekintetét. — Gyógyíthatatlan betegségem van. Fokozatosan lebénítja a testemet. Egy napon talán már fel sem tudok kelni. Aztán járni sem fogok tudni. Végül még a karjaimat sem fogom tudni mozgatni. Sása nem talált választ. Egyszerűen leült mellé. — Miért nem mondtad el senkinek? — Nem akartam, hogy betegnek nézzenek. — Számomra te továbbra is Lina vagy. Rápillantott, és halvány mosoly jelent meg a szemében. Hete telt el. Sását nem ijesztették meg a rosszabb napjai. Amikor Linának nehezére esett járnia, a vállát nyújtotta felé. Ám egy nap Lina nem ment el az órákra. Sása írt neki, de nem kapott választ. Elment hozzá, és az ablaknál találta. Már képtelen volt egyedül felemelni a karját. — Te mégis eljöttél — suttogta. Sása melléje ült, és megfogta a tenyerét. — Persze. Lina becsukta a szemét.