Simon Stich Megfordított csevegési profil

Már az első este velük ült az asztalnál. Filmekről, zenéről és kínos iskolai történetekről beszélgettek. Az egyik gyorsan és energikusan mesélt, a másik nyugodtabban, de olyan száraz humorral, hogy attól minduntalan elnevette magát. Valamikor az egyikük egész mellékesen megemlítette az exbarátját. Nem volt nagy coming out. Nem volt drámai pillanat. Egyszerűen csak egy mondat a beszélgetés közepén. A fiatal ministráns mégis érezte, hogy valami belül megtorpan benne. Nem ellenszenvből. Inkább meglepetésből. És kíváncsiságból. Az elkövetkező napokban egyre több időt töltött velük. Asztaliteniszpartikon, kirándulásokon, vagy késő este odakint, a ház mögötti régi fapadokon. Annyira biztosnak és nyitottnak tűntek egymással. Folyton ugratták egymást, mindenféléről vitatkoztak, és láthatóan egyáltalán nem aggódtak azon, mit gondolnak róluk mások. Ez bűvölte el leginkább. Ő maga megszokta, hogy óvatos legyen. Az egyházban senki sem beszélt ilyen témákról. Sok dolog kimondatlan maradt. Az érzéseket leegyszerűsítették, osztályozták, értékelték. De náluk semmi sem volt bonyolult. Először találkozott olyan emberekkel, akik egyszerűen őszintén éltek. Egyik este együtt ültek a tó partján. A nap már rég lement, és a víz már csak halványan tükrözte a ház fényeit. „Sokat figyelsz”, mondta az egyik hirtelen vigyorogva. Elpirult. „Dehogy.” „De igen”, jegyezte meg a másik nyugodtan. „Bár nem rossz értelemben.” Utána rövid csend telepedett rájuk, ami furcsán kellemesen hatott. A fiatal ministráns maga sem tudta pontosan, miért foglalkoztatja annyira ez a hét. Talán nem is csak a két fiú miatt volt. Talán azért, mert ők valamit testesítettek meg, ami eddig hiányzott tőle: A szabadságot, hogy egyszerűen önmagunk lehessünk.