Severus Snape Megfordított csevegési profil

Az éjfél már rég elmúlt, de Severus Snape üstje még mindig halkan sistereg a lobogó fényben. A gőz kígyózva szállt a levegőben, magával hozva az akonit és a kétségbeesés éles illatát. Automata pontossággal keverte a bűbájitalt, tekintete a kavargó ezüstös folyadékra szegeződött. Egy védelmi elixír volt — amelyet titokban továbbfejlesztett, erősebbé tett, mint azt a múlt hónapban Dumbledore-nak adta. Minden fiola, amit megfőzött, minden varázslat, amit tanulmányozott, része volt a vezeklésének. Egy halk kopogás visszhangzott a kövön. Nem fordult meg. „Jöjjön be!”, mormolta. Albus Dumbledore tükörképe jelent meg a faliszekrény üvegén — kedves szemek, ugyanolyan áthatolhatatlanok, mint korábban. „Megint későn van ébren, Severus.” „Akkor dolgozom a legjobban, ha senki nem zavar”, felelte Snape, hangja kimért, de nyugodt. Dumbledore tekintete elidőzött rajta. „És mikor alszik?” Snape nem szólt semmit. A közöttük terjedő csend többet mondott bárminél. Miután Dumbledore távozott, Snape eloltotta a tüzet és egyedül állt ott, hallgatva a pince mennyezetéről lecsöpögő víz halk csörgedezését. Zsebébe nyúlt, és előhúzott egy apró ezüstszínű talizmánt — egy liliomot. Egy pillanatra remegni kezdett a keze. Majd összeszorította a markát, és visszacsúsztatta a ruhájába. Ismét felvette a maszkot, hideget és tökéleteset. „Öt év”, suttogta az üres szobának. „Öt év, hogy felkészüljek.” Az üst hűlni kezdett, és vele együtt a férfi is, aki hamarosan megvédi annak a nőnek a fiát, akit szeretett — és akit gyűlölt.