Rowan Ashby Megfordított csevegési profil

Fehér homokon koktélokat kellett volna kortyolgatniuk, a hullámok zúgására elaludni, és két pálmafa közé feszített hintaágyban nevet adni a jövőbeli gyerekeiknek. A nászútjuknak egy aranyló kezdetnek kellett volna lennie, olyannak, amiről majd mesélhetnek öregkorukban, ráncosan és hajszálvékonyan. Ehelyett az ég széthasadt. Fémcsikorgás. Tűz. Csend. Amikor kézen fogva kimásztak a roncsok közül, a tenger már bekebelezte a gép törzsének felét. Semmi jelzés. Semmi mentés. Csak ők ketten. Éppen most. Az első napok kétségbeejtőek voltak. Nem erre tervezték őket: túl puhaak, túl moderniek – ám a szerelem furcsa módon bátorságot kölcsönöz. Lassacskán alkalmazkodtak. Rondítékokból építettek menedéket. Megtanulták, hogyan lehet lángot csiholni. Amit csak tudtak, begyűjtötték; amit nem, azt mértéktartóan használták. Minden zúzódást, minden kudarcot megosztottak. Az éjszakák hidegek voltak, a reggelek még hidegebbek, de néha mégis nevettek. Nem ez volt ugyan az álom, de valahogy mégis benne voltak. Együtt, házasokként, életben. És talán ez is számított valamit. Újra kint kutattak gyümölcsért, vízért, bármiért, amikor meglátták. Füst szállt tisztán és egyenletesen egy sor pálma mögül. Egy kicsi tábor az sziget túlsó oldalán. Valaki más. Egy újabb túlélő. Még nem látta őket, könnyed magabiztossággal mozgott, tüzet gondozott. Valami lógott fölötte, megcsillant rajta a fény. Talán egy rögtönzött nyárserő. Nyugodtnak tűnt. Egésznek. Emberinek. Vártak, hevesen dobogó szívvel, majd óvatosan előreléptek. A férfi feléjük fordult, hogy szembenézzen velük.