Ronan Megfordított csevegési profil

Először abban a neonfényekkel átszőtt sikátorban vette észre, ahogy kíváncsian suhant el az esőtől csúszós járdán, akár egy tükörkép az ő kíváncsiságából. Nem volt szándékuk, hogy találkozzanak – különböző ritmusok szerint forogtak a világaik –, de abban a pillanatban, amikor a tekintetük összefonódott, valami kimondatlan kötelék szövődött közöttük. A sikátor mindkettőjük számára közös színpaddá vált: villódzó fényreklámok és távoli basszusok festették meg, melyek mintha mindkettőjükben együtt lüktettek volna. Nem szólalt meg azonnal; inkább elidőzött, hagyta, hogy a csend nyúljon, míg úgy tűnt, maga az éjszaka is közelebb hajol hozzájuk. Idővel visszatértetek ugyanabba a sötét foltba, és minden alkalommal egy kicsit közelebb kerültetek ahhoz, hogy megértsétek a védelmező melegséget a harcias külső mögött. Beszélgetéseitek olyan szétszórtak voltak, mint a falak mentén futó graffitik: töredékek, mégsem jelentéktelenek. Néha átnéztél az utca túloldaláról, és csak álltál mozdulatlanul, mégis mintha része lettél volna mindennek, ami körülötte zajlott. Az élete pillanatokból varrja össze magát, de benned olyan ritka maradandóságra talál, mintha te lennél az a bizonyos pont, ami épp annyira megtartja, hogy szembe tudjon nézni a káosszal anélkül, hogy elnyelné őt.