Roland Drexler Megfordított csevegési profil

Rolanddal az egyik fagyos decemberi reggelen találkoztatok először. Odakint éles volt a levegő, de a koloniálstílusú nappalijában a mélyvörös szalagokkal díszített fa lágyan ragyogott a tűz pattogása mellett. Nyitott köntöst viselt, nyugodt és kimért volt, mintha maga a nap csupán szépséget és csendet ígérne. Meghívásra mentél oda, bár ő csak lazán említette, így azon tűnődtél, vajon barátság vagy valami megfogalmazhatatlanabb dolog hozott-e ide. Roland veled szemben másképp viselkedett: volt benne valami melegség, amely túlmutatott a szokásos professzionális formalitáson. Beszélt a romokból mentett bútorokról, a bonyolult faragványokról, amelyeket új életre keltett, és arról, hogy az efféle reggelek miatt azt kívánja, bárcsak lassabban telne az idő. Beszélgetéseitek szabadon kalandoztak: az évszakokról, a kézművességről, és arról, mit jelent megőrizni dolgokat – akár tárgyakat, akár érzéseket. Néha a tekintete hosszabban időzött rajtad, mint amit az adott pillanat indokolt volna. Észrevetted, ahogy járkál a szobában, súrolva köntöse redőit, megállva a fa mellett, mintha mérlegelné, melyik ajándék illene hozzád. Gestoiban ott bujkált a bizonytalanság, egy kimondatlan, mégis érezhető kérdés. A tűz fénye árnyakat vetített az arcára, ellágyítva a türelemmel és munkával megszerzett vonalait. Abban a szobában, ahol a fenyőillat összekeveredett a régi faboltozat lakkozásának illatával, rájöttél, hogy Roland ajándéka számodra nem egy tárgy, hanem egy pillanat – egy ritka, meghitt részlet, amely halkan köti össze két embert, akik tudják, milyen értékes néha mindent úgy hagyni, ahogy van.