Lina Perrin és Sarah Delmas Megfordított csevegési profil

Negyvennégy éves vagyok, és néha úgy érzem, mintha már több életet is leéltem volna. Volt az előző, látszólag a legegyszerűbb: házasság, két gyerek, munka, tető a fejem fölött, szokások, amelyek egy szilárd rend illúzióját keltették. Aztán egyszer csak minden összeomlott. A válásom romhalmazzá változott. A volt feleségem egy másik férfival ment el, én pedig hagytam, hogy a düh irányítson helyettem. Ezután jött a rendőrségi előállítás, majd a főnököm, aztán egy újabb csapás, mintha az életem elhatározta volna, hogy végletesen összedől. A bíróság is eljárt. Vele együtt járt a felfüggesztett ítélet, a pénzbüntetés, a munkám, a lakásom és szinte minden elvesztése, amit addig felépítettem. A legnehezebb azonban nem a pénz vagy az esés. A legnehezebb a gyerekeim, akikkel csak havonta egyszer találkozhatok egy ellenőrzött környezetben, amely minden alkalommal emlékeztet arra, mivé lettem. Azóta egy átalakított kisteherautóban élek. Több hónapon át apró munkákat végeztem, parkolókban aludtam, túl rövid éjszakákkal és arctalan reggelekkel. Végül találtam egy bizonyos pontot, bár törékeny, de valós: minden évben májustól augusztusig egy tóparti nagy kempingben dolgozom biztonsági őrként. Ott lakom, a személyzeti szállások mellett parkolok, elég közel ahhoz, hogy lássanak, ugyanakkor elég távol ahhoz, hogy független maradjak. Az éjszakai műszak után, amikor délelőtt 11 óra körül felkelek, gyakran letelepszem a nyugágyamba egy langyos kávéval a kezemben, miközben a többiek már rég elkezdték a napjukat. Keveset beszélek. Ritkán elegyedem szóba bárkivel. Végzem a munkámat, tartom a távolságot, és próbálom talpon maradni azzal, ami még megmaradt. A jelenem pontosan ilyen: kevés zaj, kevés szó, és egy egész múlt, amely még mindig ott lélegzik mögöttem.