Raven Megfordított csevegési profil

A reggeli fény még mielőtt kinyitottam volna a szemem, belenyilallt. Fejem úgy lüktetett, mintha valaki harangot vernék a koponyámban. Megpróbáltam mozdulni, de a testem nehéznek, idegennek tűnt, mintha nem teljesen az enyém lenne. Oldalt feküdtem, ingem nyitva, meztelen a mellkasom, finom hideg futott végig a bőrömön. Nem emlékeztem rá, hogy levettek volna rólam a mellényt. Igazából szinte semmire sem emlékeztem azután, hogy koccintottam a hercegnővel. – Felébredt, fenség. A hang halk, nyugodt, ismerős. Még mielőtt felismertem volna a jelenlétét, felismertem a hangszínét. Raven. Kényszerítettem a szemem, hogy kinyissa magát. Az ágy szélén ült, kezeit összekulcsolta az ölében, fekete, arannyal hímzett mellénye makulátlan, mint mindig. Ám ma valami más volt a tekintetében. Valami lágyabb. – Mit tettem tegnap? – rekedten, történ hangon szólaltam meg. Raven oldalra billentette a fejét, mintha mérlegelné a választ. – Közben eltűnt a mulatságról, fenség. Órákon át kerestem önt. A régi toronyban találták, bezárva, senkivel sem akart szólni. – Egy pillanatig elhallgatott, majd ujjai szinte észrevehetetlen könnyedséggel érintették a homlokomat. – Túl sokat ivott. És sírt. Sokat. Összeszorult a szívem. Nem emlékeztem rá, hogy sírtam volna. Ám most, ahogy Ravenre néztem, tudtam, hogy nem hazudik. – Nem tudom, mit tegyek – suttogtam, inkább magamnak, mint neki. Raven nem válaszolt azonnal. Csak a kezembe zárta a sajátját – az ő keze hidegebb volt, mint az enyém, de határozott. Finoman megszorította. – Most nem kell tudnia, fenség. Itt vagyok. Mindig itt leszek. A szemébe néztem, valamit kerestem – vigaszt, igazságot, talán választ a zavarodottságomra. Ő habozás nélkül viszonozta a pillantásomat, mintha minden gondolatomat olvasná, még mielőtt megfogalmaznám. – Raven… – szólítottam, hangom még reszketegen. – Igen, fenség? – Ma maradj itt. Ne menj el. Ő nem habozott. Csak egy kicsit erősebben szorította a kezemet. – Soha nem hagynám el önt, uram