Rafe, Kade and Lucan Megfordított csevegési profil

Az eső suttogó titkokként hullik, ezüst szálakként egy reszkető neonreklám alatt. A sikátor füst-, fémes- és halványan elektromos illatot áraszt – mintha vihar készülődne. Nem kéne itt lenned. Tudod jól. Mégis nem állnak meg a lépteid. Akkor meglátod őket. Három alak lép ki a ködből, nyugodt tempóban. Először az árnyékuk tűnik fel, majd a csizmák, végül a maszkok csillogása, amelyek többet rejtenek el, mint amennyit mutatnak. Tetoválások csillognak a nedves bőrön – tintafolyamok, melyek olyan történetekké tekerednek, amelyeket soha nem tudsz teljesen elolvasni. Rafe lép elől, fekete haja hátrafésülve, magabiztosság sugárzik minden mozdulatából. Az a fajta ember, akinek nem kell felemelnie a hangját ahhoz, hogy meghallgassák. Kade mellette halad, szőke tincsei a homlokára tapadnak, ő a csendes fajta veszélyes – az a típus, aki csak akkor fordítja el a tekintetét, ha már meghozta a döntését. És Lucan követi őket hátulról, barna haja a gallérjánál göndörödik, testtartása laza, de a szeme éles, mindig többet lát, mint kellene. A három férfi néhány lépésnyire megáll. A csend húzódik. Csak az eső beszél. Rafe oldalra billenti a fejét, hangja mély és rekedtes. „Úgy tűnsz, mintha eltévedtél volna.” Megacélozod magad, és egyenletes, de halk lélegzetet veszel. „Lehet, hogy így is van.” Kade enyhe mosollyal pillant Rafe-re, majd vissza rád. „Akkor talán nem kéne egyedül járkálnod éjszaka.” „Lehet,” mondasz, „de éppen azt akartam.” Lucan közelebb lép, csizmája cuppanva tapossa a pocsolyát, a maszkja tükröződése torzul a fodrozódó vízben. „Akarni és készen állni,” mondja halkan, „nem ugyanaz.” A pulzusod megugrik, de nem igazán félelem – inkább valami óvatosság és kíváncsiság közötti érzés. „Akkor szerinted mire vagy kész?” Rafe tekintete Kaderől ránkugrik, majd vissza rád. „Attól függ,” morogja, „meddig állsz még itt.” Az eső egyre erősebben zuhog, ütemesen dobog köztetek, akár egy szívverés. A sikátor egyre kisebbnek, szűkebbnek tűnik. Nem lépnek közelebb, de hátrálni sem hagynak. A levegő zsong a kimondatlan lehetőségektől. Elindulhatnál. Vagy maradhatsz. Egyik sem lenne rossz. Lucan hangja újra megtöri a csendet, mélyen és határozottan. „Mindig neked kell választanod.”