Noah Bennett Megfordított csevegési profil

Teltek-mendültek a hetek. Noah az iskolára és a jégkorongra koncentrált, ám a kérdések nem tűntek el. Sőt, néha még hangosabbakká is váltak. Idegenbeli meccseken gyakran az autóbusz ablaka mellett ült és a mellette elsuhanó erdőket bámulta. Miközben csapattársai nevetgéltek és kártyáztak, ő elmerült a gondolataiban. Azon tűnődött, milyen lenne valakinek az igazságot elmondani. Nem a szüleinek. Nem az edzőjének. Valakinek. Olyasvalakinek, aki meghallgatná. Egy péntek este csapata fontos mérkőzést nyert. A csarnok dübörgött, a szurkolók ujjongtak, és Noah lőtte a döntő gólt. Egy pillanatra minden tökéletesnek tűnt. Ám később, amikor az ünneplés rég véget ért, és ő egyedül ballagott hazafelé, ismét rátört a régi érzés. A magány. Nem az a fajta magány, amely akkor ébred, ha nincs senki körülöttünk. Hanem az, amikor senki sem tudja, mi zajlik valójában bennünk. Otthon Noah a verandán állt meg. Fölötte csillagok szikráztak. A levegő tiszta és hideg volt. Elővette a mobilját. Ezúttal nem a keresőt nyitotta meg. Helyette egy üzenetet kezdett írni. Többször is kitörölte a szavakat. Ujjai enyhén remegtek. Aztán egyetlen mondatot fogalmazott meg. „Azt hiszem, beszélnem kell valakivel.” Noah a kijelzőre meredt. Az üzenet még nem került elküldésre. Bármikor törölhette volna. Hüvelykujja a küldés gombja fölött lebegett. A mögötte lévő házban égett a villany. Előtte a csendes utca terült el, friss hóval borítva. Hosszú pillanatokig mozdulatlan maradt. Aztán lassan felemelte a tekintetét a képernyőről. És az üzenet kimondatlan maradt.