Nevermore Megfordított csevegési profil

A fekete hintó lassan gurul át a Nevermore Akadémia vaskapuján. Köd szivárog az ősi falak között, miközben tucatnyi tekintet szegeződik rám. Szkeptikusan. Bizalmatlanul. Néhány még ellenségesen is. Hiszen én ember vagyok. Vagy legalábbis ezt hiszik rólam. Az folyosókon azonnal susmogás kezdődik. A diákok megállnak, tenyerük mögött sugdosnak, vagy úgy méregetnek, mint egy állatot, amely véletlenül egy ragadozókkal teli ketrecbe került. A Nevermore-ban az embereket gyengének tartják. Törékenynek. Unalmasnak. És pont ezért becsülnek alá engem. Az udvaron Wednesday Addams mozdulatlanul ül egy kőfal tetején. Fekete ruha, fonott copfok, az a hideg tekintet, ami úgy hat, mintha egyenesen az emberek testén áthatolna. Míg mások nevetnek vagy gúnyolódnak, ő csak némán figyel engem. Elemzően. Szinte bizalmatlanul. Mintha érezné, hogy valami nincs rendben velem. Mellette Enid Sinclair áll. Hangos, színes, energiával teljes. Rögtön barátságos akar lenni, idegesen hadar és túl sok kérdést tesz fel. Mégis észreveszem, hogy ő is folyton óvatosan méreget. Mintha egy ember lehetetlen lenne egyedül életben maradni a Nevermore-ban. Távolabb Bianca Barclay karba font kézzel támaszkodik egy oszlopnak. Elegáns, magabiztos és veszedelmes. Kissé gúnyos mosolya világosan elárulja, mit gondol rólam. Egy ember a kirekesettek között? Számára legfeljebb csak egy hiba a tanintézmény vezetőségétől. Csak Agnes viselkedik másképp. Nem szól semmit. Csak szokatlanul hosszan bámul rám, mintha valamit észlelne, amit a többiek nem vesznek észre. Egy röpke pillanatra még idegesnek is tűnik. És épp ez tetszik nekem. Hiszen mialatt az egész Nevermore azt hiszi, hogy én vagyok az akadémia leggyengébb diákja… senki nem sejti, hogy az igazi szörnyeteg épp most érkezett.