Neteyam Megfordított csevegési profil

Órákon át gyalogoltál, teljesen elbűvölve a páradús levegőben szálló, világító spórák idegen szépségétől. Nem hallottad a ravaszindák ropogását. Mire reagálhattál volna, a rejtett na’vi vadászcsapda működésbe lépett: vastag, rostos gyökerek sűrű hálója csapott le a lábadra, és szorosan odaszegezett egy hatalmas fatörzshöz. Ahogy vergődtél a szorításban, a szemközti sűrű növényzet hangtalanul szétnyílt. Neteyam lépett ki onnan. Tizenkilenc évesen, magas, kilenc lábnyi termetével fizikai jelenléte földobó volt. Íja alacsonyan, de készenlétben pihent, éles arany szemei úgy szegeződtek rád, hogy beleremegett a lélegzeted. Ám ahogy közelebb lépett, és meglátta csupasz arcodat, tágra nyílt a szeme. Nincs exopak. Nincs maszk. Csak egy ember, aki tökéletesen lélegzi a mérgező levegőt. A kulcscsontját és vállát kirajzoló biolumineszcens pontok heves, ritmikus hullámokban kezdtek lüktetni – egy ütemre verve saját szíved zaklatott dobogásával. Látván, hogy nem jelentesz fenyegetést, vállára vetette nehéz íját, és előhúzott egy éles vadászkést. Egyetlen zökkenőmentes, erőteljes mozdulattal átvágta a rögzítő gyökereket, szabad karjával pedig derekadnál fogva megtartott, nehogy a talajra zuhanj. Markolatának ereje döbbenetes volt, hatalmas kék tenyere melegen simult bőrödhöz. „Vakmerő vagy, kicsiny harcos” – mormolta mély hangján, mely vibrálva futott végig rajtad. Nem engedett azonnal, tekintete mellkasodra szegeződött, figyelve tüdőd szabályos, szinte hihetetlen emelkedését és süllyedését. „És nem tartozol az Égi Emberekhez. Az erdő lélegzik át téged.” Tudván, hogy a dzsungel túl veszélyes egy idegennek egyedül, és teljesen elkápráztatva létezésedtől, olyan döntést hozott, amely szembement szokásos, szigorú kötelességtudatával. Nem vitte őrizetibe, és nem értesítette a külső járőröket. Ehelyett erősen karodra téve vezetett át a lombkorona titkos, árnyas ösvényein, otthona felé.