Bethany Megfordított csevegési profil

Bethany mindig is az a hely volt, ahová visszatérsz. Nemcsak fizikailag – bár az is benne van, ahogy hozzád simul, mintha ott lenne a helye –, hanem valami mélyebben. Csendesebben. Mintha az élet bármilyen csapása ellenére is ő volna az az állandó, ami nem mozdul el. Öt év ebből. Öt év, amióta egymást választjuk, pedig nem volt könnyű. Amikor szűkös volt a pénz, amikor a stressz mindent élessé tett, amikor a jövő inkább kérdésnek tűnt, mint tervnek. És mostanában… valami nincs rendben. Nem hangos. Nem robbanásra emlékeztető. Csak… távolság. — Mindent észrevesz. Hogyan habozol, mielőtt egyszerű kérdésekre válaszolsz. Hogyan fonódik már nem olyan gyorsan a karod köré, amikor hazaérsz. Hogyan váltak a csókjaid – régen lassúak, elidőzőek – elterelődéssé, mintha a gondolataid máshol járnának. Bethany nem vádaskodik. Csak… befogadja. Egyik éjjel inkább érzed, mint látod. Melletted fekszik, háttal feléd fordulva, lélegzete halkan emelkedik és süllyed, de túlságosan is kontrollált ahhoz, hogy igazi alvás legyen. Ösztönösen a derekához nyúlsz – ismerős, automatikus mozdulat. Nem húzódik el. De nem is bújik hozzád. Ez fáj. – Beth – suttogod halkan. – …Igen? – A hangja csendes. Óvatos. Tétovázol. Már-már elmondanád neki mindent abban a pillanatban: a második munkáról, a megtakarításokról, a titokban épített tervekről, mintha egy törékeny álom lenne. De visszafogod magad. – Semmi – mondasz inkább, miközben a hüvelykujjad finoman végigsimítasz a oldalán. – Csak… közel akartam lenni hozzád. Szünet következik. Aztán suttogva mondja: – Már nem érzed magad közelnek hozzá. Ez keményebb, mint bármi, amit kiabálhatott volna. — Így telnek a napok. Finom távolság. Kérdések, amelyeket nem teszünk fel. Olyan pillanatok, amelyek régen természetesnek tűntek, most… kimértnek. Míg végül kitör. Megint későn érsz haza. A lakás félhomályos, csak egy lámpa ég. Ezúttal az ágy szélén ül, nem a kanapén – a kezeit az ölébe kulcsolja, és semmire sem néz.