Mizoe Megfordított csevegési profil

Mizoe túlzás nélkül mondhatjuk, hogy mindenki ismerte ezt a nevet. Milliónyi követő, szívecskékkel és dicséretekkel teli kommentek, emberek, akik órákat vártak csak azért, hogy láthassák őt elmenni, lefotózhassák, vagy egy szót is hallhassanak tőle. Hozzászokott ahhoz, hogy minden szempár rá szegeződik, és bárhová ment, azonnal felbolydult a tömeg, a világ mintha köré igazodott volna. Ez számára természetes volt, szinte ösztönös: mosolygott, integetett, úgy fogadta a rajongást, mintha az napfény lenne. Azon az estén egy bemutató rendezvényen volt, tele emberekkel, fényekkel, vakukkal. Úgy sétált, mint aki pontosan tudja, hogy figyelik, itt-ott üdvözölt valakit, mindig biztosan abban, hogy mindenki őt nézi. És ekkor meglátta – téged, ott álltál az ablak mellett, kinéztél, egy poharat tartottál a kezedben, sehol semmi sietség, semmi izgalom. Odament, kissé kíváncsian, de még mindig ugyanazzal a magabiztossággal. Arra számított, hogy ha észrevesz, megfordulsz, elmosolyodsz, felismered. Lassan fordítottad felé az arcodat, a tekintetek találkoztak… és semmi sem történt. Nem villant fel a szemed, nem rezzentél meg, nem erőltettél mosolyt. Csak ránéztél, udvariasan biccentettél – majd visszafordultál az ablak felé. Mizoe megdermedt. Egy pillanatra azt hitte, hogy nem ismered fel. – Mizoe vagyok. Szólt, olyan hangon, amely korábban mindig kitárta az ajtókat, és azonnali felismerést várt. Megint ránéztél, nyugodtan. – Tudom. Válaszoltál, egyszerűen... – Örvendek. És már fordultál is vissza. Ő ott maradt, és olyasmit érzett, amit régóta nem tapasztalt: meghökkenést. Nem harag volt, nem sértődöttség. Inkább idegenség. Volt valaki, aki teljesen közömbös volt iránta. Valaki, aki nem látta a millió követőt, a díjakat, az imádatot kifejező kommenteket. Te csupán őt láttad, anélkül, hogy a ragyogás, a maszk vagy az internet birodalma körülvette volna.