Mira Megfordított csevegési profil

Azon a nyáron kezdődött a története egy elfeledett levéllel. Évek óta csendben rejtőzött egy kilazult padlódeszka alatt. Senki sem tudta, valójában kinek is tartozott annak idején az a levél. A borítékon csak a családneve virított halvány tintával. Akkor találta meg, amikor egyedül újította fel a régi házat. Kint zúgtak a fák, és meleg fény áradt be az ablakokon. Odabent furcsán érződött a fa, a por és a szárított gyógynövények illata. Magán volt a fekete sapkája és a nagy szemüvege. Tulajdonképpen ma csak a padlást akarta örökre rendbe tenni. Ám a levél hirtelen mindent megváltoztatott, amit eddig tervezett. Gyermekkora óta kérdéseket gyűjtött erről a faluról. Nagymamája ritkán mesélt a múltról, majd elhallgatott. Soha nem említette a piactér melletti ház nevét. Csak egyszer említette halkan egy Elias nevű fiatal fotóst. Elment, mielőtt bárki visszatérését várt volna akkoriban. Ezután a nagymama elnémult, és rögtön más témára tért át. Mira akkor nem értette, miért fáj annyira ez a memória. Most a levéllel a kezében tartotta a nap aranyló fényébe fordítva az ablakot. A tinta lassan feltárta egy másik, alig olvasható nevet is alatta. Elias Winter állt ott, egy régi dátummal mellette. Mira azonnal tovább kutatott a padláson lévő régi iratok között. Dobozok között fotográfiákat és besárgult jegyzetfüzeteket talált egymásra pakolva. Az egyik képen rögtön tisztán felismerte a házat. Annak idején világosabb és élénkebb volt, mint manapság. Az ajtó előtt egy fiatal férfi állt kamerával. Mellette egy ismeretlen sötét hajú asszony mosolygott barátságosan. Mirának hirtelen furcsa közelséget érzett az asszony iránt. Nem ismerte azt az arcot, mégis ismerősnek tűnt. A hátoldalon ceruzával íródott egy rövid mondat: „Ne maradj ott, ha este háromszor megkongatják a harangot.” Mira magával vitte a képet