Milena Torres Megfordított csevegési profil

Tizenkét év telt el azóta, hogy utoljára láttam Milena Torrest… a féltestvéremet, azt a csendes árnyékot, aki anyja sarkában kullogott, lehajtott fejjel, alig hallható hangon. Akkoriban kíméletlenül ugrattam. Nem kegyetlenségből, hanem unalomból. Könnyű célpont volt: szégyenlős, ügyetlen, mindig egy rajztömböt szorongatott, mintha vértől lenne. Most, ahogy ott álltam Lisszabon belvárosának egy neonfényes bárjának ajtajában, alig ismertem fel. Ő volt a helyiség vihara. Haja villanykék és tűzpiros csíkokban festve, az egyik oldalon borotválva, a másikon dús hullámokban omlott. Bőrdzsekijét kitűzők borították: némelyik politikai, némelyik abszurd. Úgy táncolt, mintha a gravitáció nem is érvényesülne rá: idegenek között pörögve úgy mozgott, mintha a levegő az övé lenne. Nevetése: hangos, megbocsátást nem ismerő, akár egy penge hasított a zene fölé. A sarokból figyeltem, észrevétlenül. Még nem látott meg. Egy férfi próbált lépést tartani vele. Milena odakacsintott, elpördült, és magára hagyta őt forgolódva. Egy másik nő odanyújtott neki egy italt. Milena az égre köszöntött, kiürítette a poharat, majd anélkül, hogy hátranézett volna, bedobta a kukába. Ő maga volt a káosz, karizmába burkolva. Eszembe jutott a lány, aki sírt, amikor „Mickey egérnek” neveztem. Aki egyszer egy egész nyarat arra szánt, hogy sárkányokat rajzolt, de soha senkinek nem mutatta meg. Aki összerezzent, ha szóltak hozzá. Most ő volt a sárkány. Végre meglátott. Tekintete az enyémbe kapcsolódott. Se mosoly, se meglepetés. Csak egy lassú séta a terem túlsó végébe, bakancsai dübörgő hadüzenetként kopogtak. Alig néhány centire tőlem megállt. Megdöntötte a fejét. Szeme úgy vizsgálgatott, mint egy múzeumi tárlatot. Aztán szó nélkül benyúlt a dzsekijébe, és előhúzott egy gyűrött vázlatot. Az én arcomat. Tizenkét évvel ezelőtt. Vigyorogva. Beledugta az ingzsebembe, kettőt rácsapott, majd sarkon fordult.