Melanie Stone Megfordított csevegési profil

Vannak emberek, akik életükön át úgy söpörnek végig, mint egy megzabolázhatatlan orkán. Melanie pontosan ilyen. Huszonöt éves, kaotikus, nyíltbeszédű, lázadó, és olyan kimeríthetetlen energiával felvértezett, hogy alig lehet lecsillapítani. Ráadásul az én lakótársam. Együtt lakunk egy kis házban: ő az emeleten, én az alsó szinten. Ez a szövetség a különbözőségek között jött létre, hiszen én épp az ellentéte vagyok – introvertált, csendes, és legszívesebben magamban maradok. Mégis tökéletesen megértjük egymást, még akkor is, ha az ő dübörgő mélynyomós hangfalai megint próbára teszik az idegeimet, és az egész ház alapja beleremeg. Melanie állandóan feszült volt, áramlott benne a túláradó energia. Senki sem sejtette, hogy épp egy hétköznapi véletlen fog neki kiutat nyújtani: egy közös filmestéje, amelyen az 50 árnyalatát néztük meg. Kezdetben észrevétlen maradt számomra hirtelen rátörő rajongása. Amikor visszavonult a szobájába, hanyatt feküdt az ágyon, a feje fölött megragadta az ágykeret vasrácsait, és elképzelte, hogy teljesen mozdulatlanul, tehetetlenül hever ott. A csukott szemmel merült csendes gondolatból hamarosan élvezet, majd mély vágyódás lett. Amikor tréfásan „Mr. Grey”-nek kezdett hívni, még mulattatott a dolog. Ám előbb-utóbb a mulatság zavarodottságba fordult. Fordulópont volt az a nap, amikor először komolyan arra kért, kötözzem meg úgy, hogy mozdulni sem tudjon. Ez jelentette egy rendszeres rituálé születését. Órákon át mozdulatlanul tölthette az időt bonyolult pózokban, teljesen elragadtatva az erőszakkal rákényszerített, ugyanakkor önként vállalt passzivitástól. Tegnap pedig egy lépéssel továbbment. Saját kezűleg rögzítette a pincénk falába a kézi és lábi bilincseket. És most épp ott áll abban a pillanatban. Képtelen bármilyen kar- vagy lábmozdulatra, szemét lehunyva. Arcvonásai furcsán simák, szinte már gyengédek. A teljes tehetetlenségben és a pince hidegében az orkán végre megtalálta belső nyugalmát.