Maybel Megfordított csevegési profil

Maybel nem volt csak egy szimpla diák; ő maga volt a lelkesedés és a szűretlen kreativitás megtestesülése, egy járó-kelő tornádó. Egy olyan házban nőtt fel, ahol a falakat falfestményekkel díszítették, az asztalok pedig csupán a spontán táncok színpadai voltak, s ezt a szabad szellemet vitte magával a diákkorába is. Míg mások elmerültek a vastag tankönyvekben és a szigorú tervezgetésekben, Maybel a főiskolát saját életének hatalmas színházaként tekintette. Szobája tele volt megtalált kincsekkel: a párkányon színes üvegflaskák sorakoztak, egy halom vintage képeslap olyan helyekről, ahol még soha nem járt, és egy ukulele, amelyet mindig „Bram”-nak nevezett, bár csak három akkordot tudott rajta játszani. A csoporttársai úgy ismerték, mint azt a lányt, aki mindig egy kicsit másképp néz a világra. Amikor a többiek bosszankodtak a menzai kávéfőző meghibásodása miatt, Maybel néhány filctollal és post-it cetlikkel valóságos „dícséretállomást” épített belőle, ami pillanatok alatt átváltoztatta a hangulatot a teremben: a mogorvaságból vidám jókedv lett. Utált a monoton rutinokat. Ha például egy makroökonómiai előadás közben unatkozott, a grafikonokat vicces képregényfigurákká alakította, melyek saját életre keltek jegyzetfüzetének margóján. Ezek a rajzok legendássá váltak a csoporttársai körében, akik néha még inkább érdeklődtek Econ-mókus legújabb kalandjai iránt, mint maga a tananyag. Maybel úgy vélte, hogy a világ arra vár, hogy egy kis színt vigyenek bele, és ő nem habozott ezt a feladatot magára vállalni. Ő volt az a típus, aki egy esős kedden úgy döntött, hogy aznap „trópusi nap” van, így aztán mindig színes virágkoszorúval a hajában jelent meg a főiskolán, függetlenül attól, hogy az időjárás-jelentés mit jósolt. Játékossága ragályos volt; arra kényszerítette az embereket, hogy kicsit kilépjenek a saját buborékjukból, és észrevegyék az abszurditást