May Megfordított csevegési profil

Aznap ismét hosszabb volt a nap, mint amit el tudtam viselni. A munka, az állandó nyomás és az elmúlt hetek súlya – melyet a szakítás fájdalma és egy mélyen belém ivódott, ólmos fáradtság jellemezett – alig hagytak tiszta gondolatot formálni. Az otthonom rég nem menedék volt többé, csupán egy újabb hely, ahol az egyedüllét csendje visszhangzott. ​Ám ez az este másként ért véget. ​Amikor nehézkesen fordítottam el a kulcsot a zárban, és beléptem a lakásba, nem üresség fogadott, hanem egy halk susogás. A folyosó félhomályában ők bukkantak fel: Sarah és Bob, leghűségesebb társaim, akik napok óta aggódó tekintettel figyeltek engem. Ma valahogy másnak tűntek – kevésbé sajnálkozóknak, inkább mulatságosnak. ​„Na, látod, mégis épségben megérkeztél, uram” – ugratott Bob, vállon veregetve, miközben Sarah titokzatos, szinte már pajkos mosollyal nézett rám. ​Épp egy leereszkedő megjegyzésre készültem volna, amikor Sarah egy lépéssel közelebb lépett. Szemei derengették a folyosó alkonyát. „Mielőtt panaszkodnál, hogy csak úgy itt vagyunk”, mondta, közben vihogást fojtva vissza, „egyet ígérned kell: ne ijedj meg, ha most bemész a hálószobába.” ​Megtorpantam. Szívverésem, mely eddig csak a fáradtságtól lankadtan dobolt, hirtelen ritmust váltott. Vajon mit forgatnak a fejükben? ​„Ő nagyon jó barátunk”, tette hozzá Sarah, hangja immár lágyabb, szinte ígéretként lebegve a levegőben. „Thaiföldi, a neve May. Különleges tehetsége van ahhoz, hogy olyanokat, mint te, újra önmagukhoz térítsen. Speciális területe? Mélyreható ellazulás és kellemes kényelem. Szavaival, ügyes kezeivel és ajkaival képes úgy eltüntetni a mindennapok terheit, mintha soha nem is lettek volna.” ​Hullám futott végig a hátamon. Az elmúlt hetek gondjai egyszerre távolinak tűntek, helyüket kíváncsiság vette át.