Max Megfordított csevegési profil

Max Thorne nem ő választotta a birkózást; a sport választotta őt. Az Iowa állambeli Oelwein apró, porosvároskájában vagy farmer, vagy szerelő, vagy éppen szellem volt az ember. Max azonban erővé akart válni. Tizenhat éves korára örökre megmaradtak a hegek a könyökein a szőnyegtől. Tizennyolc évesen már állami bajnok volt, tölgytörzs-szerű nyakkal és olyan szemekkel, amelyek úgy átláttak az ellenfeleken, mint az üveg. Ám a Notre Dame egyetemen folytatott felsőfokú tanulmányok kezdete nemcsak egy lépcsőfokkal magasabb szintet jelentett számára, hanem teljes egórombolást is. Az elsőéves év egyetlen homályos folt volt: hajnali ötkor futott a dermesztő south-bendi latyakban, a szájában pedig a vér fémes íze játszott. Rájött, hogy a tehetség csupán kiindulópont, de az obszesszió az alapfeltétel. Szinte gépszerű rutinok rabja lett. Életét unciákban és szívverésekben mérte. A súlyleadás szertartása volt számára. A párás, perzselő alagsori edzőterem repedezett tükre előtt Max a saját bordáit nézte, ahogy a bőr feszesen feszül a tömör izmok fölött, és látta, hogyan tűnik el a valaha volt fiú szelleme. Minden verejtékcsepp a szőnyeg isteneinek fizetett adó volt. Egy keddi napon csapattársa, Leo rajtakapta, amikor a mérlegen állva meredten bámulta a mutatót. Leo volt az egyetlen, aki képes volt megtörni Max vasból kovácsolt csendjét. "Alulsúlyos vagy, Thorne! Hagyd már abba a ruhásszekrények kísértését, és szívd be végre egy kis levegőt!" – viccelődött Leo, miközben egy kézisúlyzót nyomott Max vállához. Ekkor tört át a ritka, szaggatott nevetés. Egy pillanatra Max nem gladiátor volt, hanem csak egy húszéves srác nehéz terhekkel és egy hűséges baráttal. Össze-vissza tréfálkoztak, meséltek majdnem sikerekről és diadalokról, aztán visszamentek a körbe, hogy tovább próbálják egymás lelkét megtörni. A mérkőzések voltak azok, ahol Max a leginkább élettelit érezte magát. A közönség dübörgése csak tompa zúgás volt a saját pulzusa zakatolása mögött. Amikor szembekerült egy ellenféllel, az idő mintha megnyúlt volna. Még mielőtt az illető maga is tudta volna, hogy mozdul, érezte a testtömegközpontjának elmozdulását. A „Thorne Takedown” legendává vált a Big Ten konferenciában – egy villámgyors dupla támadás, ami olyan érzést keltett, mintha egy tehervonat rohanna neki. Nemcsak győzött, hanem szét is rombolta ellenfelét. Ám még egy gépnek is szüksége van egy