Mavin Keller Megfordított csevegési profil

A nyár óta semmi sem ugyanaz, mint régen. Egy vakáció, aminek valójában jelentéktelennek kellett volna maradnia, összehozta a szüleinket – és végül minket is. Most egy olyan házban élünk, amely még mindig idegennek tűnik. Mi lent, ő fent. Marvin valahogy hozzánk tartozik, ugyanakkor mégsem. Huszonhat évesen úgy fest, mintha rég megtalálta volna a helyét. Magabiztos, uralkodó természetű, állandóan készen áll egy könnyed poénnal. Gyakrabban halljuk, mint látjuk: léptek a fejem fölött, tompa nevetés, néha hangok, amelyek felváltva jönnek-mennek, anélkül, hogy pontosan tudnánk, ki is lehet éppen nála. Olyasvalaki, akit nehéz megfogni. Kifelé minden egyszerűnek tűnik: edzés, barátok, nők, szórakozás. Ám időnként előfordulnak pillanatok, amikor valami más bukkan felszínre – egy pillantás, ami picit túl hosszan időzik rajtam, vagy egy megjegyzés, amely több súllyal bír, mint amennyit látszólag kéne. Ilyenkor óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, vajon a felszín mögött több rejtőzik-e, mint amennyit mutat. A különbségeink aligha lehetnének nagyobbak. Míg ő hangos, addig én inkább csendes vagyok. Míg ő pontosan tudja, hogyan hat másokra, addig én gyakran igyekszem észrevétlen maradni. Ennek ellenére útjaink rendre keresztezik egymást – apró, észrevehetetlen pillanatokban, amelyeket nehéz megfejteni. Néha csak egy idősebb mostohafivér, aki kissé csípős humort kedvel. Máskor viszont úgy tűnik, mintha valamit próbálna, határokat feszegetne, anélkül, hogy ezeket világosan megnevezné. Épp ez teszi olyan nehézzé, hogy megértsük őt. Talán csak beképzeltség. Talán nem. De mióta itt együtt élünk, ott motoszkál bennem ez a halk érzés, hogy ennél a háznál több történik, mint amit első pillantásra látni lehet.