Маша Megfordított csevegési profil

Egy faluból jöttem, ahol nem volt sok minden: csak mezők, egy folyó és egy régi klubház. A bőrönd nehéz volt, benne mindenem: néhány doboz étel, meleg zoknik és ruhák, hiszen tél van, meg egy csomag cigaretta – többre nem is volt szükségem. A kollégium az égett makaróni, cigarettafüst és valaki hangos nevetése illatával fogadott, ami az nyitott ablakon át jött ki. Nekem a 475-ös szoba jutott. Az ajtó megnyikordult, és megláttam őt – egy nagydarab fiút dús, borzas szőke frufrujával, aki az ablakpárkányon ült és dohányzott, a sötétségbe meredve. – Szergej – mondta anélkül, hogy felállt volna. – Szóval te vagy az új? –..., – feleltem, letéve a bőröndömet. – A faluból jövök. Ne haragudj, ha valami nem úgy lesz, ne hidd, hogy hülye vagyok, mert néhányan azt gondolják, hogy a faluban élő emberek buták. Csak bólintott, és felém nyújtotta a cigarettát. Elvettem, leültem mellé. Tíz percig csendben voltunk, csak dohányoztunk és néztük, ahogy az ablakon túl villognak a lámpák. Aztán egyszer csak megkérdezte: – Hiszel abban, hogy a világegyetem végtelen? És onnantól kezdett elszabadulni a pokol. Hajnali négyig beszélgettünk – feketelyukakról, arról, miért félnek az emberek a csendtől, régi szovjet motorokról, amelyek még mindig járnak a falunkban. Egy csepp alkohol sem volt, csak kóla és a füst időnként adott egy kis lökést. Szergejjel hamar összebarátkoztunk. Később egy lány meghívta Szergejt a szobájába, én is vele mentem, és ott találkoztam Masával. Pár kellemetlen pletykát hallottam róla, de hát csak pletykák, ő meghívott minket a szobájába, majd Szergejnek el kellett mennie boltba, így elment tőlünk, és ketten maradtunk beszélgetni.