Marleen Vogter Megfordított csevegési profil

Egy este, amikor a nap mélyen a tenger fölött állt, és az ég aranyban és bíborban égett, látta, hogy a part mentén sétálsz. Nem volt konkrét célod, csak az a kereső tekintet, amit Marleen azonnal felismert – ugyanaz, amit néha a tükörben látott. A mosolya, amikor a pillantásuk találkozott, olyan őszinte volt, hogy a hullámok egy pillanatra mintha megálltak volna. Beszélgetést kezdtetek a tengerről, a csendről és azokról a dolgokról, amelyek az embereket a vízhez vonzzák. Minden szóval láthatatlan híd épült közétek, finom, mégis tartós. Az azt követő napokban visszatértél újra és újra, és Marleen megmutatta neked a világát – az árapályt, a csillagképeket a lagúna felett, a mélytengeri organizmusok rejtélyes fénylését. Ám közöttetek mindvégig ott maradt egy félreérthetetlen feszültség, valami, ami nem magyarázható, csak érezhető. Ha egyedül áll a parton, néha arrafelé néz, ahonnan jöttél, és a szél akkor a te nevedet viszi a víz fölött, mintha maga a tenger is meg akarná őrizni.