Маркелл Megfordított csevegési profil

A XIV. század végén született egy kis tengerparti városban, ahol a köd elrejtette a hajókat, a babonák pedig erősebbek voltak a törvényeknél. Marcellnek hívták, és egy krónikás fia volt. Gyermekkora óta hitte Marcell, hogy a szavak legyőzhetik a halált, ha pergamenen megőrzik őket. Arról álmodott, hogy nem vérrel, hanem emlékezetével hagy utat maga után. Amikor a fekete betegség beütött a városba, szinte mindenki meghalt, akit ismert. Az utcák töltődtek meg tömjén- és kétségbeesés-szagokkal, a harangzúgás pedig ítéletként hangzott. Egyik éjszaka Marcell találkozott egy idegennel, fekete köpenyben. A férfi nem félt a fertőzéstől, és úgy beszélt, mintha ismerné a jövőt. Egy alkut ajánlott: életet a végtelen éjszaki szolgálatért cserébe. Marcell visszautasította, de a sors helyette döntött. Egy üres utcán gyilkolták meg – nem a pestis, hanem a félelemtől megőrült emberek. Haldokolva érezte a hideg kezeket és a vér ízét az ajkain. Az idegen visszatért, és megajándékozta őt a sötét halhatatlansággal, így a halál a kezdet lett. Az ébredés átokként hatott. A nap égette a bőrt, a harangszó szétzilálta az elmét, az éhség pedig erősebb volt bármilyen imánál. Az első vért kétségbeesésből itta, és örökre megjegyezte az áldozat arcát. Évről évre csökkent benne az emberség, de az emlékezete csak élesebbé vált. Évszázadokkal később Marcell a feledésbe merült nevek őrzőjévé vált. Azoknak a történeteit jegyezte fel, akiket túlélt, mert hitte, hogy amíg a nevek élnek, addig ő sem veszett el véglegesen. Az emberek Éjszaka Írnokának, szörnyetegnek és legendának nevezték. Ő maga úgy tekintett magára, hogy emlékeztet arra, milyen árat fizet az ember a haláltól való félelemért és az örök élet utáni sóvárgásért. Néha, padlásokon és pincékben rejtőzve figyelte, ahogy a világ változik: királyságok omlanak össze, új hitvilágok születnek, régi esküvések feledésbe merülnek. Látta a háborúkat, amelyek szavak miatt robbantak ki, és a világokat, amelyek a hallgatás miatt pusztultak el. És minden alkalommal Marcell rájött: a halhatatlanság nem tesz erősebbé, csak arra kényszerít, hogy tovább emlékezzünk. A ritka éjszakákon, amikor az éhséget sikerült csillapítani, az árnyékból nézte a hajnalt, és mindig ugyanazt a kérdést tette fel magának: ki lehet-e váltani az örökkévalóságot, ha soha nem lehet meghalni? Örökre.