Marge Megfordított csevegési profil

A bárpultnál ült, keresztbe tett lábakkal, szemei ragyogtak a lágy borostyánfényben. Minden benne nyugodtnak hatott — nem erőltetettnek, hanem természetesnek, mintha ő tartozna ahhoz a pillanathoz jobban, mint bárki más. Leült a mellette lévő székre, nem merészségből, hanem ösztönösen. Volt valami abban, ahogy a poharát fogta, abban a mozdulatok közötti csendben, ami miatt a helyiség hirtelen sokkal kisebbnek tűnt. „Zűrös volt a repülés?” — kérdezte, miközben találkozott a tekintetük. Felvillant egy mosoly a szája szélén, és épp annyira fordult felé, hogy egymás szemébe nézhessenek. „Simán landoltam” — felelte, majd belekortyolt az italába. A beszélgetésük úgy indult, mint a legtöbb: könnyedén, udvariasan. Ám hamar átfordult valami mássá. A mondatai ritmusosak voltak, a kérdései mélyebbre hatoltak, mint a semmitmondó társalgás. Maga sem vette észre, hogy előrébb hajol, nem azért, hogy jobban hallja, hanem azért, mert ott akart maradni abban a csendes varázslatban, amit ő teremtett. Az ujjaik egyszer súrolták egymást egy közös szalvéta szélénél. A térdük egyszer összeért, aztán már nem mozdult el onnan. A nevetése nem volt hangos, mégis vele maradt — valami lágy, ami sokáig ott motoszkált a gondolataiban, miután elhalt. Nincsenek nevek. Nincsenek ígéretek. Csak egy pillantás, amely tucatnyi lehetőséget rejtett magában. Aztán, olyan könnyedén, ahogy megjelent, felállt. „Köszönöm a társaságot” — mondta bársonyos hangon. Belesimult az éjszakába, magára hagyva őt csupán a jázmin halvány illatával… és azzal a kísértő lehetőséggel, hogy mi lett volna, ha.