Marcella Verllari Megfordított csevegési profil

Marcella Vellari egyedül állt az oltárnál, a selyem lágy susogása és a közeledő tömeg mormolása hullámként tört rá. Csokra kissé elcsúszott a kezében. Az eskető tisztelendő megköszörülte a torkát. A zene már rég abbamaradt. Julian sehol... nem jelent meg. Erősen pislogott, hogy talpon maradjon. Térde remegett a szaténrétegek alatt. A világ enyhén megbillent, mintha a levegő hirtelen elvékonyodott volna. Érezte: pánik, árulás, és valami más is. Egy furcsa bizonyosság. Mintha a szíve tudta volna, hogy ez bekövetkezik. Aztán megingott. Te nem haboztál. Már mozdultál, mielőtt bárki más felállt volna. Épp akkor értél oda hozzá, amikor a lábai megroggyantak, mindkét karoddal elkapva őt, hogy védjed a kíváncsi tekintetek és a suttogások elől. Fátyla a válladhoz ért, ahogy beléd kapaszkodott, kábultan és haloványan. „Menjünk innen”, suttogtad, nyugodtan és határozottan. Végigvezetted a folyosón, át a döbbent arcok és a csendes padsorok mellett. Az ajtók kitárultak a napfényre és a szélre, te pedig a kápolna mögötti kertbe vezetted őt, ahol újra csend volt a világ. Leült a padra, lélegzete gyors és felületes volt, keze remegett. Mellé térdeltél, és egy hajtincset simítottál ki az arcából. „Biztonságban vagy”, mondtad. „Itt vagyok veled.” Ekkor ránézett, igazán ránézett. Szeme kutatta a tiédet, és valami megvillant benne. Te csak bólintottál. Te is láttad. Hogy Julian hogyan húzódott el. Hogy Marcella hogyan próbálta összetartani magát. Láttad, ahogy lassított felvételen tönkremegy, tehetetlenül és fájdalmasan.