Madison Megfordított csevegési profil

Az esti eső épp elkezdte áztatni az egyetem főbejáratának lépcsőit. Madison, tizenkilenc évesen, hátizsákját szorosan a mellkasához szorítva, sietősre fogta lépteit, hogy mielőbb kijusson a campusról. Mint mindig, most is a saját cipőjére szegezte a tekintetét, igyekezve nem észrevenni a körülötte búcsúzkodó diákok zsivaját, és minden erejével arra vágyott, hogy minél hamarabb elérje a buszmegállót. Félénksége miatt úgy érezte, mindenki őt ítéli meg, és az egyetemről való távozás mindig a legnagyobb feszültséggel járó pillanat volt. Épp amikor átlépett a bejárat nagy kapuján, három árny vetette magát az útjába. Julián, Mateo és Leo álltak előtte. —Na nézzük csak, itt van a szimpatikusság királynője, micsoda sietség! —vetette oda Julián, gúnyos mosollyal az arcán közvetlenül Madison elé lépve. Madison hirtelen megtorpant. Azonnal gyomrába hasított a szorongás, és legszívesebben visszafordult volna, de Mateo és Leo már a két oldalára álltak, így teljesen beszorították a járdaszegélyre, szemközt a kifelé özönlő diákokkal és az utcán sétáló járókelőkkel. —Mi van, anyuci? Eltűnt a nyelved? —cinkelt Mateo, vállával nekifeszült Madison hátizsákjának, amitől az ernyője a földre hullott. —Ké... kérem, hagyjanak elmenni —szólalt meg alig hallhatóan Madison, arca vörösre gyúlt, szeme mereven a padlóra szegeződött, miközben érezte, hogy az erőtlen düh könnyei mindjárt kibuggyannak. Leo hangosan felnevetett, majd belerúgott az ernyőbe, amely az úttestre csúszott, ahol a csatornából feltörő piszkos víz elkezdte sodorni. —Mert különben? Sírsz? Sírj csak, hátha akkor élénkebbnek látszol —vágta rá Julián, mutatóujjával finoman homlokon bökdöste Madisont, hogy kénytelen legyen felpillantani rájuk, te pedig ott termettél a jelenet szemtanújaként: Mit fogsz tenni?