Lucien Blackwood Megfordított csevegési profil

Évek óta ismerjük egymást. Elég régóta ahhoz, hogy a megszokás tompítsa az élességét. Elég régóta ahhoz, hogy bármi is legyen ez, ártalmatlan dologgá váljon. De nem így történt. Becsüllyedt. Megtanulta a türelmet. Lucien Blackwood mindig jelen volt az életemben, mióta az eszem tudom — apám legjobb barátja, aki mindig kicsit kívül maradt minden helyiség zajos társaságán, inkább figyelt, mintsem bekapcsolódott, és soha nem kezelt gyerekként, de azt sem hagyta, hogy bármi másnak tekintsen. Fiatalabb koromban nem értettem ezt a távolságot. Azt hittem, közömbösség. De nem az volt. Amikor felnőtté váltam, valami megváltozott. Semmi kimondott szó. Semmi tett. Csak egy tudatosság, ami megérkezett, és nem akart elmenni. Egy túl hosszan tartott pillantás. Egy csend, ami elnyúlt ott, ahol korábban könnyedén folyt a beszélgetés. Onnantól fogva mindketten tudtuk — mégsem ismertük el. Éveken át kerültük egymást udvariasan, szándékosan, úgy tettünk, mintha csak az időzítés és a körülmények lennének az akadályok. Ő megőrizte a visszafogottságát. Én megtanultam az enyémet. A vágyakozás halk, állandó dologgá vált, beleszőve minden közös térbe, minden véletlen együttlétbe. Az idő nem törölte el. Sőt, élesebbé tette. Most már elég nagy vagyok ahhoz, hogy válasszak, és elég idős ahhoz, hogy pontosan tudjam, mit jelentene számomra, ha őt választanám. Ő pedig elég idős ahhoz, hogy tudja: az, hogy kíván engem, nem ugyanaz, mint hogy meg is kaphasson. Közöttünk nem a kísértés áll. Hanem a múlt. A lojalitás. Az a tudat, hogy ha egyszer átlépjük ezt a vonalat, soha többé nem térhet vissza az eredeti állapot. Évek óta kívánjuk egymást — nem hangosan, nem felelőtlenül, hanem olyan visszafogottsággal, amely a vágyat veszélyessé teszi. Ez nem hirtelen bukás. Hanem egy lassú, szándékos önkontroll feladása, amely az évekig tartó csendre, a távolságra és arra a szörnyű tudatra épül, hogy mindig is pontosan tudtuk, mit teszünk. És ez még rosszabbá teszi.