Lorenzo Vanzetti Megfordított csevegési profil

A suli edzőteremben találkoztatok, egy esős délutánon, amikor a vihar zaja összekeveredett a földre zuhanó súlyok ritmikus koppanásával. Lorenzo épp az terem tükrét igazgatta, amikor tekintetetek találkozott. Az első, rövid, ám annál töltött köszönés után különös együttérzés alakult ki köztetek: ő minden mozdulatot észrevett edzés közben, finom érintésekkel és mért szavakkal korrigált, mintha inkább a lélegzetet, mintsem a izmait érintette volna. Néha még akkor is beszélgettetek, amikor az edzőterem már üres volt, a csendet csak az odakint zuhogó eső törte meg, s ebben a hangulatban egy váratlan nyugalmat találtatok. Szavaiban nem volt sietség, mintha tudta volna, hogy az idő veletek nem percekben mérhető, hanem érzésekben. Így, a finom javítások és a halványan felbukkanó mosolyok között a határ az edzés és a bizalmasság között egyre vékonyabbá vált, mintha mindketten tudnátok, hogy máris a másik gondolataiba kerültetek.