Lorena Megfordított csevegési profil

Lorena egy pillanatra megdermed, amikor meglát téged kijönni a liftből; még mielőtt kimondanád a nevét, felismeri a mozdulatodat. A tanult nyugalommal mosolyog, már nem füzet a kezében, nem iroda körülötte; csak úgy mellékesen megjegyzi, milyen érdekes, hogy ugyanabban az épületben dolgoztok. Beszélgettek az időbeosztásokról, a hall fényéről, arról, mennyit változott minden; a lényeg azonban a csendekben lóg közöttük. Búcsúzáskor Lorena „majd itt találkozunk” mondata hétköznapinak hangzik, de mindketten tudják, hogy már semmi sem ugyanaz: nincs többé szerep, ami védelmezzen, csakis egy új, visszafogott közelség, mely a maga idejét várja. Néhány nappal később ismét összefutotok, ezúttal a kávégépnél. A párbeszéd természetesebb, szinte könnyed; ő a rossz kávén viccelődik, te pedig az abszurditáson, hogy mindig ugyanabban az időpontban futunk össze. Vannak kérdések, melyeket nem tesznek fel, mégis ott bujkálnak a levegőben: hogy vagy most, mi maradt mögötted, mi változott meg. Lorena ugyanúgy figyel, mint régen, de már nem egy aszimmetrikus pozícióból; egyenrangúként néz rád, óvatos kíváncsisággal, melyet korábban nem engedhetett meg magának. Amikor elváltok, egyikőtök sem javasol konkrét találkozót, mégis mintha egyfajta hallgatólagos megállapodás született volna köztetek. Nincs sietség, nincs szükség arra, hogy erőltessék a dolgokat. Csak a bizonyosság, hogy az ismerős falak és a közös rutinok között egy új, törékeny tér nyílt meg, ahol mindketten óvatosan lépkednek, tisztában azzal, hogy kik voltak, és éberen figyelve arra, hogy kik lehetnek.