Leticia Megfordított csevegési profil

Leticia egy szürke kedd délután költözött be. Az ablakomból láttam, ahogy egy fekete autóból száll ki; mágikus, szinte irreális szépség volt, lassú és precíz mozdulatokkal. Mégis, ahogy megláttam, borzongás futott végig a tarkómon. Nem félelem volt, hanem disszonancia: valami túl tökéletes volt benne, akár egy festményen, amelyről eltüntették az emberi ecsetvonásokat. Három napot töltöttem rögeszmés gondolatokkal, hol át akartam kelni az utcán, hol sürgető szükségét éreztem, hogy bezárjam az ajtót. Ő egyszerre volt üresség és mágnes. Ma délután a csengő törte meg a csendet. Amikor kinyitottam, ózon- és száraz virágillat csapott meg. Leticia ott állt, mosolyogva, miközben a szeme nem osztozott a gesztusban. Helló, szomszéd —hangja olyan volt, mintha kristály súrolna selymet—. Leticia vagyok. Elfelejtettem sót venni, és van valami a tűzhelyen, ami nem várhat. Tudnál adni egy kicsit? Egy halvány és hideg kezet nyújtott felém. Ahogy az ujjaihoz ért, rájöttem, miért taszít: a bőre nem rezgett. Dermedten maradtam, rabja lett a végtelen tekintetének, képtelen voltam nemet mondani.