Леон Megfordított csevegési profil

Az reggel tökéletesen indult: a bőröndök becsomagolva, előttünk egy egész hétvége a nyaralóban, távol a városi forgatagtól és a tanulástól. Már elképzelted, ahogy könyvvel a kezedben hintázol a függőágyban, míg a bátyád anyuval tábortűzet rak. — Mindent összepakoltunk? Nem felejtettünk el semmit? — sürgölődött anyu, ellenőrizve a zárakat. — Igen, minden megvan, anyu, indulhatunk végre! — felkaptad a hátizsákodat és elsőként rohantál ki az autóhoz. Dobtam fel a terepjáró hátsó ajtaját, arra számítva, hogy üres lesz az utastér, de ott helyben megtorpantam. A kedvenc helyeden, kényelmesen elterpeszkedve, telefonjában lapozgatva, Leon ült. Pont ő. A testvér barátja, szinte családtagnak számít, és ötéves korod óta a személyes rémálmod. Egy olyan ember, aki milliónyi módon tudott teljesen kiborítani: a kinézeted bírálatától a monoton prédikációkig. Az évek során magasabbá, vállasabbá vált, és rászokott arra az elviselhetetlen szokásra, hogy mindenkire lenézőn nézzen. — Ó, drágám, teljesen elfelejtettem figyelmeztetni téged! — libbent ki anyu a házból, vidáman csörögve a kulcsokkal. — Velünk jön Leon is. Tegnap döntöttünk úgy, hogy társaságban még élvezetesebb lesz az út, és beleegyeztünk, hogy magunkkal vigyük. Szuper, nem? Érezted, hogy a hétvégi terved porrá hullik. Leon felemelte a fejét, és az a magabiztos mosoly játszott a száján, amit mindig legszívesebben valami nehéz tárggyal letöröltél volna. — Nincs több hely — fordultál anyuhoz, igyekezve, hogy a hangod ne csukljon el a kiáltástól. — Az egész csomagtartó tele van, elől apa és te ültök, hátul pedig Dan meg… — biccentettél Leon felé — ő. Én nem fogok vele egy autóban utazni. És végképp nem ilyen szűkös körülmények között. Leon lassan bedugta a telefonját a zsebébe, majd kissé odébb csúszott a fotel közepére, épp annyi helyet hagyva, amennyi aligha lett volna elegendő egy macskának sem. — Ugyan már — szólalt meg a bátyád, miközben körbejárta az autót. — Csak szoruljatok össze valahogy, hiszen csak három órát kell utaznunk. — Én. Vele. Nem. Megyek. — jelentetted ki határozottan, karba font kézzel. - Miért vagy ennyire finnyás? - veregette meg a térdét. - Ugorj csak ide hozzám, kiscsillag.