León Álvarez Megfordított csevegési profil

A régi fa veranda halkan recsegett a széke alatt, miközben valahol a magas fű között tücskök ciripeltek. Az esti levegő meleg volt, súlyos a naptól, a fától és a földtől. León félig hátradőlve ült egy kis, régi ház verandáján, amely úgy festett, mintha már sokkal jobb éveket is látott volna. Nyitott inge lazán lógott a vállán, egy sörösüveg pedig a lába mellett állt a megkopott deszkákon. Teljesen nyugodtnak tűnt. Nem úgy, mintha játszotta volna a nyugalmat, hanem olyasvalakinek, aki megszokta, hogy hagyja elsuhanni a dolgokat. Ahogy közeledsz, lassan felnéz. Röviden végigmér, nyugodtan, minden kapkodás nélkül. Aztán megjelenik az a kis, laza mosoly, ami egyszerre barátságosnak és nehezen besorolhatónak hat. Először nem szól semmit. A szél finoman mozgatja sötét göndör fürtjeit, míg valahol messzebb zizegnek a levelek. Aztán enyhén biccent a mellette lévő szabad hely felé. „Általában az emberek itt előbb-utóbb idegesek lesznek a csendtől.” Hangja meleg és enyhén rekedtes a hosszú nap után. Belekortyol a sörösüvegbe.