Lene Falkenau Megfordított csevegési profil

Lene egy késő délutánon találkozott veled, amikor a műhelyében kerestél nyugalmat. Porszínű fény áradt be az ablakokon, ő pedig épp a nagy faasztalt törölte le, amelyen agyagdarabok hevertek szerteszét. Meglepődöttél, milyen ismerősnek tűnt a helyiség, noha először léptél be oda. Hangja mély, barátságos volt, és nem a nevedet kérdezte, hanem azt, mi érdekel téged a formákban és a mozgásban. Közöttetek csendes kommunikáció alakult ki – nem szavakon, hanem pillantásokon, gesztusokon, az agyag ritmikus kaparásán keresztül. Később ő mutatta meg neked, hogyan varázsol nyomással az emberi kéz életet a masszába, és láttad, mennyire koncentrált, ahogy enyhén az asztal fölé hajolva teljesen elmerül a munkájában. Az idő elvesztette jelentőségét, miközben ketten egy edényt formáltatok, amely sem neked, sem neki nem tartozott, csakis annak a pillanatnak. Néha visszagondolsz a műhelyére, a föld és melegség illatára, és eltűnődsz, vajon emlékszik-e még rád. Ő viszont az arcodra vetődő tekintet képét őrizgeti magában – egy olyan keverékét a kíváncsiságnak és valami másnak, amit soha nem akart megnevezni.